Irodalmi Szemle, 1980
1980/2 - Varga Imre: Boszorkányszombat (részletek egy verses Játékból)
VARGA IMRE Boszor kányszombat Részletek egy verses játékból ELŐJÁTÉK Albérleti szoba, később csodálatos hegyvidéki táj Hallgat a ház. Ajtókban, fiókokban, csapokban nyugalom. Ablakom bezárom. Kész vagyok, útrakész. Itt a por markomban, lisztszerű és fehér. Megindítom, forogjon a végtelen magnószalag: szóljatok misztériumi dobok, dübögjetek dobok, dobogjatok dobok! Szóljatok utamon kísérő társaim! A port már lenyeltem; várok, nézem a zajos utcát, könyvekkel zsúfolt szűkös szobámat. Lüktet a ház, a szobapálma mint dzsungel iája hajladozik. A port szétszitálják bennem nagy benső rengések, ringatózCM, ringatózOM lassan. Dobognak a dobok. Verők püfölik az OM „0”-ját. Szemem lezárom, a héjon belül hideg kék lángok ropognak, marják-emésztik arckoponyámat, irdatlan kőszálakként, nagy robajjal dőlnek befelé a csontok. Megrázom hajamat. A hajzat — immár suhogó sötét örvény —, barnán habzó vihar, hátára emel s a zárott ajtón át kisüvöltök szobámból. Lüktető égitestek között szállók, zöld és sárga tengerekben suhanok — hűvös és forró áramlatokban. Csillagpor rakódik karjaimra, olyan súlyosak már, félek, félek lerántanak a távoli földre. Szállók sebesen, és félszemben üvöltök. S ekkor iszonyú hirtelenséggel megállók. Miféle szikiapadnak ütődtem? Megreccsennek az ég eresztékei. A föld alant ekkor még semmit sem. érez, nyugodtak a fák, folyók, lila orgonabokrok és sziklák. S egyszerre megindulnak az utak, erdők rohannak feléin, bömbölve öm- lenek a folyók befelé áttört szemüregembe, a forró csontokra víz permetezik, minden gőzbe borul, a bokrok — megriasztott lila gyapjas birkanyáj — tülekedve tódulnak belém. Fekszem moccanatlan; bömbölve, vijjogva, recsegve, ropogva, süvöltve áramlik belém a világ. A nap ráng: ideges szív. Tódul, áramlik, hullámzik, zubog kéken, zölden, pirosán, szürkén s feketén kiáltozva, ömlik szemembe, számba, fülembe a mindenség. Üstökösök mint vadak suhannak az ég áttetsző erdejében. Halak cikáznak az égben, a fövényen gyöngyházfényű csillagok. S ekkor hirtelenül megáll a hatalmas zajlás, világ-nagy égrianás, sssss, iránya fordul. Folyók ömlenek belőlem, virgonc gyalogutak csilingelő nevetéssel kifutnak, fenyőfák suhognak elő orrnyílásomból, órjás zöld angyalok. S az áradás magával ragad egy-egy bordacsontot, csigolyacsillagot, iszamos fogat, s e nagy zúdulás tetején hánykolódik a gyomrom. Aztán minden lerakódik köröttem rendre. Helyükre kerülnek a dolgok; testrészeim a kövek, ágdarabok és nagy zöld növények közt megülnek. Kibomlik a ködből-porból egy furcsa hegyvidéki táj. Térés [benső] táj. Derengés. Szálerdők a domb hajlatában, fölöttük fény-ívek, fényes cikázások. Madarak szárnya suhog, nagy madarak szárnya ropog, szállnak iszonyú rajokban. S mint a kígyók tekeregnek a gyökerek jurcsán-burcsán, port föltúrvún, sziklát járván, s riogatnak, hurkot vetnek*. Hurkot, hurkot a testnek, de nem a képzeletnek. A térés táj inog — lassan, álomi homályban. S átszínlik ezen a látomáson két fehér domb — megvalósul. A bal * Goethe: Faust (Sárközy György fordítása)
