Irodalmi Szemle, 1980
1980/2 - Zalabai Zsigmond: Gyermek- és ifjúsági irodalmunk a hetvenes években (tanulmány)
és Magyarország közötti közös könyvkiadási egyezmény keretében bő választékban jutnak el hozzánk a klasszikus és a kortárs magyar, illetőleg a világirodalom jobbnál jobb, élvezetesnél élvezetesebb,' tanulságosnál tanulságosabb könyvei. Nem feledkezhetünk meg arról a belső produkcióról sem, melyet a hazai magyar könyvkiadás kínál immár három évtizede a szlovák és a sok esetben világirodalmi rangú cseh alkotások tolmácsolásával. -Nem attól kell tehát tartanunk, hogy gyermekeink olvasniL valója szegényes lesz, ha irodalmunk nem győzi kínálattal! Számomra inkább okoz fejfájást az, miképpen vessünk gátat annak a veszélynek, hogy a gyermek és ifjú olvasók kezébe vérszegény; sápadt, beteg, lélektelen szövegek, mondvacsinált művek kerüljenek, olyanok, mint az iménti felsorolás tételeinek nagyobbik része. Feltűnő, hogy irodalmunk ismertebb alkotói közül csak Rácz Olivér és Ozsvald Árpád nevét találjuk a névsorban. A2 előbbi hat könyvével a legtérmékenyebb gyermek- és ifjúsági irodalmi szerzőnk, művei közül a Puffancs, Göndör és a többiek, mint Fábry Zoltán írta, úgy hatott, mint „nagy szárazság utáni termékenyítő eső”, s jó olvasmány A Rezeda Cirkusz is. Ozsvald Árpád A kis postással bíztató, ám sajnos egyszeri kirándulást tett a gyermekirodalomba, s azóta legföljebb egy-egy gyermekvers fűződött a nevéhez. Jurán Vidor két könyve, a szép- és az ismeretterjesztő irodalom határmezsgyéjén álló Ordasok és a Vadászkrónika, a tizenévesek korosztályához szólt, a maga műfajában szolid színvonalon. Ki kell még emelnünk a Vadlúdtermő ritka fa című 1967-es antológiát: előképe a hetvenes évek többszerzős gyűjteményeinek, a Tapsiráré-tapsórum és a Labdarózsa, nyári 7iő-nak, s a maga korában elsőként bizonyította, hogy közös erővel, határozott szerkesztői koncepció birtokában adhatók ki olyan könyvek, amelyek mesz- sze meghaladják gyermekirodalmunk szokásos, középszerű vagy annál is alacsonyabb szintjét. A jegyzék többi tételére nem érdemes sok szót vesztegetnünk: néhány szerző azóta műfajt váltott, hátat fordított a gyermekirodalomnak, mások teljesen kikoptak az irodalomból; van könyv, amit a sematizmus sorvasztott el, van amit a túladagolt didakticizmus vagy egyszerűen a műkedvelő írósdira valló stílustalanságok, nyelvi ficamok és képzavarok. A minőségi gyermekirodalom művelését a hetvenes évek előtti időszakban rendkívüli módon nehezítette az a tény, hogy gyermekirodalmunk — és kritikája — elképesztően belterjes volt, s a „mindenséggel mérd magad” itt is kötelező eszméje két évtizeden át meg sem fogalmazódott. 1957-ben a Mladé letá pályázatán az akkori szlovák lírát merészen megújító metaforisták képviselői, Ľubomír Feldek, Ján Stacho és Miroslav Válek nyerték el az első három díjat, kisebbfajta poétikai forradalmat idézve elő a sematizmussal terhelt, túlságosan is hagyományos eszközökkel élő, a verset a pedagógia szolgálólányává lefokozó szlovák gyermekköltészetben. Erről a hadmozdulatról a mi gyermeklíránk és a mi kritikánk tudomást sem vett — amíg Válekék az avantgarde, az asszociáció, a gyermeki gondolkodásban oly fontos szerepet játszó érzékletes, festői metafora jelszavait tűzték zászlajukra, addig nálunk még tíz-tizenöt év múlva is a Pósa bácsis módi járta. Nagy vesztesége irodalmunknak, hogy a „nyolcak” élenjáró költői, akiktől pedig a lírakorszerűsítő indulat nem volt idegen, a gyermekköltészet iránt nem voltak fogékonyak; az érték és értéktelenség közötti differenciálódás emiatt csak jó évtizedes késéssel vette kezdetét irodalmunkban, s véleményem szerint éppen a hetvenes években vált szemmel láthatóvá. ií‘ CSIPKERÓZSIKA — ÉBREDŰFÉLBEN? Évtizedünket tehát a differenciálódás kezdetének s ilymódon gyermekirodalmunk újabb, sajátos szempontokat fölvető szakaszának tarthatjuk, melynek főbb jellegzetességeit az alábbiakban látom: 1. 1989-ben megalakult a Madách Kiadó, amely a többnyire rövid életű, hol ilyen, hol olyan kiadó fiókszerkesztőségeként működő elődei után úgy vállalhatta magára a gyermek- és ifjúsági irodalom gondozását, hogy a pillanatnyi kínálat mellett, illetőleg ezen túlmenően, távlati célokat is maga elé tűzhetett, kifuttathatott bizonyos esztétikai törekvéseket, s rendszeresíthette — a terméketlen évek után ez sem közömbös! — a gyermekirodalom kiadását. 1971 óta nem múlt el esztendő, hogy legalább egy — de inkább több — gyermek- és ifjúsági irodalmi mű meg ne jelent volna3. A lábjegy3 Itt csak az első kiadásokat soroljuk fel: 1971: Tóth Tibor: Pozsonyi nyár (ifjúsági regény] — 1972: Petrik József: Nyolcszínű szivárvány (gyermekversek]; Dávid Teréz:
