Irodalmi Szemle, 1980

1980/2 - Zalabai Zsigmond: Gyermek- és ifjúsági irodalmunk a hetvenes években (tanulmány)

Zalabai Zsigmond GYERMEK- ÉS IFJÚSÁGI IRODALMUNK A HETVENES ÉVEKBEN

„Mit hintünk itt el, hogyan és mennyit: a gyermek- és ifjúsági irodalom mennyiségi és minőségi foka irodalmunk egyik legfontosabb alapténye.”

Fábry Zoltán

GYERMEKIRODALOM — GYEREKCIPŐBEN. „Csehszlovákiai magyar ifjúsági irodalom a felszabadulás után? Kérdőjel nélkül nehéz volna leírni a fogalmat” — ezzel a kétkedő kérdéssel és sommás válasszal indítja Csanda Sándor egy 1961-es bírálatát, melynek szkeptikus hangvételéről korántsem mondható, hogy egyedülálló jelenségnek számít a harmadvirágzás gyermekirodalml műveivel foglalkozó kritikák sorában. Hiszen a Gyermekirodalmunk című, 1964-es helyzetfölmérésében Tolvaj Bertalan Is arról panaszkodik, hogy az e témakörbe vágó alkotások nagy része szürke, érdektelen s kényszerűen alacsony színvonalú, mert a műfaj kezdő írók, illetőleg a „felnőtt” irodalomból kiszorult toliforgatók mentsvára, végső menedéke. Joggal fogalmazta meg tehát a kérdést, amely — főleg prózaíróink passzivitását tekintve — ma sem vesztett időszerűségéből: „Hogyan lehetne megmozgatni a csehszlovákiai magyar írók színe-javát, bekapcsolni őket a gyermekirodalom fejlesztésébe?” — A kérdés elvileg nem maradt megválaszolatlan: Tolvaj Bertalan szerzők, szerkesztők, pedagógusok összefogását sürgeti; egy 1968-as tanulmányában pedig azt javasolja, hogy rendszeresíteni kellene a gyermek- és ifjúsági lapjaink és könyveink helyzetével, színvonalával foglalkozó összejöveteleket; az írószövetség magyar szekcióján belül szakbizottságot kellene alakítani, amely figyelemmel kísérné, értékelné, irányítaná, összefogná — természetesen az érintett szerkesztőségek bevonásával — az e téren elvégzendő munkát; javasolta továbbá, hogy az Irodalmi Szemle vagy a Hét hozzon létre egy olyan rovatot, amelyben időről időre helyet kaphatnának a gyermek- és ifjúsági irodalom elméleti és gyakorlati kérdései stb. A hatvanas években a Kis Építő — dicséretes és főképpen: felújítandó (!) módon — szervezett is két gyermekirodalmi munkaértekezletet, ám mint annyiszor, ezúttal is igazolódott, hogy a „cikk-irodalom országa vagyunk” (Sza- latnai Rezső), s az egyszer már elfogadott határozatokon, jó ötleteken, esztétikai alapelveken hajlamosak vagyunk egykönnyen túllépni. Mindezt azért hangsúlyozom, mert az irodalom nemcsak művek összessége (bár elsődlegesen az), hanem mert az irodalom szervezeti létforma, szerkesztői-kiadói gyakorlat is; és tudjuk, hogy az előbbi színvonala sok esetben függ az irodalom szervezeti életétől, az ebben megnyilvánuló odafigyeléstől, ügyszeretettől, ösztönzéstől, kritikai visszhangtól, esztétikai elvszerűségtől Is.

Az alapelvek és tennivalók — gondoljunk csak az idézett Fábry-axiómákra vagy a Tolvaj-féle javaslatokra — régóta tisztázódtak, az esztétikai gyakorlatba azonban nem sikerült átültetni őket. Olyannyira n^m, hogy a gyermekversről mint sajátos vllágszemléletMélektanNnvo'v: kén őr'mér’y’-ől és a hazai magyar gyermekköltészet