Irodalmi Szemle, 1980

1980/1 - Fónod Zoltán: Mit ér az író, ha magyar...

társadalmi-kulturális összefüggéseket, realitásokat, mint a determináló nemzeti [nyelvi, történelmi, kulturális) hagyományokat, adottságokat. Ezeket az integráló és determináló tényezőket figyelmen kívül lehet hagyni, tagadni azonban aligha. Egyáltalán: a tagadással még nem szűnünk meg csehszlovákiai magyar nemzetiség, vagy irodalom lenni, ahol a különösséget, a sajátosságot éppen a csehszlovákiai jelenti.

Minden okunk és lehetőségünk megvan tehát arra, hogy nemzetiségi irodalomként létünket bizonyítsuk. Nem a világnak, elsősorban — magunknak! Egyébként is elmondhatjuk nemzetiségi irodalmunk hatvan esztendejéről, hogy minden hagyománytalansága és kétszeri újrakezdése ellenére jobbára elbírja a viszonyítást, rendelkezik reális irodalmi értékekkel. íróink, toliforgatóink legjava — több-kevesebb sikerrel — mindig is az irodalom valós értékeire figyelt. Igaz, a szándék önmagában még nem jelent színvonalat, mégis korrigálni kell azt a fel-felbukkanó szemléletet, mintha a „kicsi, de a miénk“ elve valaha is polgárjogot nyert, esztétikai kategória lett volna nálunk. Nem nyert és nem is nyerhetett. Kritikusaink legfeljebb a második indulás botladozó esztendeiben az ösztönzés didaktikus szempontjai miatt vétették el olykor a mércét. (Az ilyenfajta túlzásokkal szemben azonban ma sem lehetünk védettek.) Ä „mindenséggel mérd magad“ kategorikus imperatívusza alól azonban akkor sem volt és most sincs felmentésünk.

A kezdeti nehézségeken ma már azonban túl vagyunk, s elmondhatjuk, embersorsok országútján vezet irodalmunk útja. És bár sokszor még ma is bosszant bennünket a közöny, a visszhangtalanság, az író és az irodalom felelőssége azonban a nemzetiségi író felelőssége is. Arra a felelősségre gondolunk, amely nemcsak a jelenre, hanem a jövőre is vonatkozik. Jóleső érzéssel állapíthatjuk meg, hogy vannak eredményeink, gondolnunk kell azonban arra is, lesznek-e a jövőben is olyan művek, amelyek hazai és magyar vonatkozásban is egyértelműen bizonyítják a csehszlovákiai magyar irodalom rangját, színvonalát. Mert ehhez ma is kevés csupán az elismerő kritika, mindenekelőtt időálló művek kellenek. Tudatformálók és tudatteremtők. .. Olyanok, amelyekre odafigyel az ország, sőt felfigyel a — világ. Az odafigyelés kérdésében azonban nem árt megszívlelni Illyés Gyula szavait: „A világirodalomban sosem az kapott helyet, aki a világirodalmi helyre pályázott... Hanem az, aki a maga helyén végezte el a saját ideje által rámért munkát úgy, mintha a világirodalom nevében csinálná“.

Ehhez, persze tágítani kell a horizontot, hogy a szűkszempontú valóságlátást felváltsa a sokszínű, soktémájú, izzóan mai és valósághitelű művek születése. Az egyszerieké és a megismételhetetleneké. Hisz a megrendelő a mi esetünkben sem más, mint az — emberiség.

A címzett tehát közeli, csak a hozzá vezető út nehéz és kiszámíthatatlanul fáradságos...