Irodalmi Szemle, 1980

1980/2

ÁRÁHOZ

hozzánk kísérteni egy hanglemezről, aki megszállott spiritisztaként tudja megidézni az igazi Ady igazi szellemét. Aki ellentmondást nem tűrően mondta ki, hogy Ady volt a legnagyobb. Aki az olvasható Adyból a hallható Adyt megteremtette.

Az Ady-oltár további mellékalakjait élő figurákról mintázta a szobrász. Ebben is vakmerő volt, tiszteletreméltóan vakmerő. Az egyikük egy kortárs író, a másik egy kortárs parasztember, a harmadik egy „kortárs Atlasz“ ... egy barát... egy magyar, aki már Ady Endre halála után született, s Ady halhatatlanságának kezdeti évtizedeiben élt Európában, valahol a Kárpát-medencében.

Hízelgő azt sejtenem, hogy ezt az Ady-oltárt kicsit magam is megálmodtam. Még hízelgőbb, hogy Melocco Miklós is megálmodta, s megnyugtató, hogy ő meg is formázta. Ady Endre síremlékének ügyében viszont mindnyájunk lelkiismerete csak akkor lehet igazán nyugodt, ha a Kerepesi temetőben, a maga méltó helyén áll majd egyszer ez az oltár. És nem gipszben, de valódi márványban. Fehér márványban, ahogy Melocco elképzeli.

Jómagam pedig ébren is, alva is — csakis Melocco szobrát tudom odaálmodni Ady elporladt teste, elporlaszthatatlan szelleme fölé.

Reszeli Ferenc