Irodalmi Szemle, 1980
1980/10 - LÁTÓHATÁR - Hykisch, Anton: Mesterek kora II (regényrészlet)
keresztényietlen vérontás dúlt? A parasztság, a bányászok, a városi csőcselék és a kóbor lovagok százezres tömegei vonultak végig az országon. Tömegek, urak! Tömegek, amelyeknek támadását senki közülünk túl nem élte volna. És miért? Nem habozom kimondani: a felsőbb hatalom csökönyössége, korlátoltsága miatt. A felsőbb hatalom nem engedett a magáéból, az alattvalók pedig szintén ragaszkodtak a saját követeléseikhez. És az eredmény? — Ismét az ablak felé akart fordulni, hogy erőt merítsen az erdők látványából, de a bányavárosok elöljáróinak rémült orcái az asztalnál tartották. — Jelentették nekem, hogy a felkelők tucatjával, százával menekültek el Németországból. Egészen idáig eljutottak, és a mi bányászaink közt is hintik a gyűlölet magvait. Talán Magyarországon is át akarnak élni ilyen parasztháborút? — Isten ments — sóhajtott föd a körmöd bíró. — Rettentő nagy a felelősségük, tiszteletre méltó urak — mondta rekedten Bernhard Beheim, az egykori tiroli pénzverő. — A király őfelsége és szeretett királynénk szépen megköszönné nekünk, ha valami hibás lépéssel felbolygatnánk az ország északi részét! — Akkor hát tűrjük el, hogy az alattvalók a tömlöcökre támadjanak? — kiáltott fel a várnagy. — Holnap bármelyikünkre rávethetik magukat. A gróf a fejét csóválta. — Éppen az említett okokból legsürgősebb feladatunk: megnyugtatni a bányászokat, mindenáron! — Szigorúan nézett a selmeciekre. — És ez az urakra is érvényes. — Nálunk nyugalom van — dicsekedett a besztercebányai bíró. — Felemeltük a bányászok bérét, és majd kezet csókolnak érte. , — Nálunk is rend van — mondta a körmöci. — Tehát hálából, amiért megtámadtákk a tömlöcöt, emeljük fel a bérüket? — Azért, jegyző úr, hogy holnap ne vágják el a tisztelt torkukat — jött méregbe Bernhard Beheim. — Ugyan, urak! ... — állt fel a zólyomi várnagy. — A királyi udvarnak szüksége van az ezüst ős a réz hozamának emelésére. A többi mellékes. Hova jutunk a szüntelen munkabeszüntetéssel? Minden makacskodás csak a lázadók malmára hajtja a vizet,‘és károsítja országunkat. Hiába csóválják a fejüket, urak. A bányászok egysége tény. Számolni kell vele. Nem kell tőlük félni. Azért szövetkeztek, hogy védjék a bérüket, Istentől való joguk szerint. Bánjunk hát a bányászokkal eszerint, és ne lássuk a bányásztestvériség minden irányítójában rögvest lázadót. Uralkodjanak magukon, urak, tárgyaljanak, mosolyogjanak. Meglátják, mézzel többet érnek el, mint bottal. — A körmöciek és besztercebányaiak elismerően bólogattak. — A vitás kérdéseket csírájukban kell megoldani, tisztelt urak. Ne a kiömlött tejet sirassák, hanem igyekezzenek, hogy a tejet ne öntsék ki fölöslegesen! Megvizsgálták legalább, miért lázadoznak a hodrusi bányászok? — Megvizsgáltuk — emelkedett szólásra Pletl bíró. — Magam írtam néhányszor a papjuknak, hogy adjon híreket. — Nagyon helyes bíró úr. De írni nem elég. Beszélni kell az emberekkel, figyelmesen meghallgatni őket. Ki kell használni a prédikátorok és papok befolyását. Mi egyebet fogadnak meg az ellenállók, ha nem elsősorban Isten szavát? Mindig inkább, mint a kegyelmetek botütéseit. Nincs igazam? A hodrusi pap kihallgatást kért nálam. A selmeciek szája tátva maradt a meglepetéstől. Beheim ragyogott. — Jól van hát — hordozta körül szomorú pillantását a táncskozás résztvevőin Pletl bíró és kisvállalkozó —, felemeljük a csuklyások bérét. De miből? Délben az urak szétszéledtek. A kamaragróf elküldte a szolgáját, hogy a hodrusi káplánt hívja meg ebédre. Most Zanecker Jakab a kappant rágja, és folyvást törölgeti a kezét a szalvétával. — Minden Isten akartából történt — mondta a nekibátorodott káplán. — Egy hajunk szála sem görbülhet meg, egy levél sem hullhat le a fáról Isten akarata nélkül. — Ez a Bibliából van? — fordul a gróf zsírtól csillogó szájjal a hodrusi káplán felé. — Igen, mégpedig... Beheim legyintett a szalvétájával, a káplánt valamilyen illatszer fuvallata csapta meg. — Folytassa, atyám. De konkrétabban.
