Irodalmi Szemle, 1980

1980/10 - Zalabai Zsigmond: A metafora mélystruktúrája (tanulmány)

hadd utaljunk vissza a Károly Sándortól elemzatt „dara” példára. Költői metafora eseteben, amely merészebben társít, nehezebb az értelmező dolga:

A lóversenytér deszkakerítése, s a deszkaközök sortüze után a kertek alól kiájuló hőség s a hirtelenül ránkszakadt magány.

(Pilinszky J.: Frankfurt)

Epiforaként itt a deszkához, deszkaközökhöz, illetőleg a sortűzhöz fűződő jelenségeknek, konnotációknak a sokasága szerepel. A diafora a mindkét jelenségkörben megtalálható közös tulajdonságok kiválasztására irányul. De mi lehet >=z a közös tulajdonság? Talán a kerítésből kitört deszkák reccsenése s a puskaropogás, puskadörej képzete; talán a deszkarésekein átlöwellő fénynyaláb és a fegyver torkolattüze közötti hasonlóság, talán mindkét jellegzetesség; talán egyik sem. Pontosan nem tudni, hiszen a modern költészet merész társításai tág teret engednek a különböző értelmezéslehetőségeknek, a fiktivizációnak.

Wheelwright, más műszavakkal ugyan, de végül is azt mondja, mint Max Black vagy éppenséggel Berggren, aki a metafora jelentésstruktúrájának mozgását a „centrifugális” és „centripetális” jelzőkkel minősíti.31 Nézetünk szerint az idézett szerzőket az arisztotelészi analógia-elmélet továbbfejlesztőinek kell tekintenünk. Érdemeik közül leginkább azt hangsúlyoznánk, hogy a metaforát nem puszta ékítménynek, holt „decorum”- nak fogják fel, hanem eleven szervezetnek, jel-folyamatnak, amely szemantikai kölcsönviszony on alapul s egy sajátos köztesképzetet hoz létre. Véleményünk szerint ez a közös jelentésjegyhalmaz csak az Ikonok osztályában van meg, az indexek természetétől viszont idegen: a jelező funkciója kimerül abban, hogy a jelezettre mutasson, s a kettő csupán érzelmileg-hangulatilag árnyalja és módosítja egymást. Az interakció-elmélet mikroszkopikus vizsgálatainak eredményei jól hasznosíthatók tehát a metonimlkus és metaforikus társítások közötti minőségi különbségek megállapításában is.

A metaforáról vallott felfogásunkat ezek után az alábbi meghatározásunkban kíséreljük meg összefoglalni:

A metafora kettőskép: két — más-más mezőösszefüggéshez tartozó — fel (fogalom, jelenség/ szemantikai kölcsönviszonya.

Tágabban:

A metafora kettőskép: két — más-más mezőösszefüggéshez tartozó explicit vagy implicit — jel (fogalom, jelenség) kölcsönviszonya, melyet részben a szemantikai összeférhetetlenség, részben pedig a szemantikai összeférhetőség határoz meg, létrehozva a két jel között az analogikus vonásokat tartalmazó ikont.

Következik: Metafora és ikonitás

JEGYZETEK

1. Arisztotelész: Poétika. Magyar Helikon, 1974, 48—49. I.

2. Károly Sándor: Általános és magyar jelentéstan. Bp. 1970, ... .1.

3. Uo., 163—165. I. — Az a tény, hogy a nem — faj viszonyt kifejező szinekdoché ugyanúgy fölírható álanyi-állítmányi szerkezetben („A veréb madár” — következésképpen madár2: ’veréb’), mint a metafora, nem zavarhat bennünket, hiszen a szi- nekdochikus kapcsolat az egyazon osztályhoz tartozó fölé- és alárendelt fogalom cseréjén alapul; a metafora viszont a mezők közötti társítási lehetőséggel él. A madár-példánál maradva: „a pacsirták: isten jojói” (Nagy László).

4. A paradigma és szintagma fogalmáról Id.: Voigt Vilmos: Bevezetés a szemiotikába. Bp. 1977, 85—86. I.; L. G. Bariasz: Russzkij jazik. Sztyilisztyika. Moszkva 1978,

14. I.

5. G. N. Leech: A Linguistic Guide to English Poetry. Longman 1969, 151. I.

6. Winifred Nowottny: The Language Poets Use. London 1962, 50. I.

7. Kenneth Burke: A Grammar of Motives. New York 1955, 504. I.

8. I. A. Richards: The Philosophy of Rhetoric. H. n., 1950, 127. I.