Irodalmi Szemle, 1979

1979/7 - KRITIKA - Cselényi László: Kereszt és hegedű

vány s végül a Rege a tűiről és a jácintról. Mondhatom, a teljes Nagy László életmű Ismeretében, nem volt ez megvetendő bevezetés a modern költészetbe, hisz Juhásznak is, Nagy Lászlónak is ez volt az első nagy korszaka, melyet követtek ugyan a későbbi nagy versek és a későbbi nagy korszakok, de az elsőnek a báját, hamvasságát, ugyanúgy, mint a szerelemben, a költészetben (illetve egy-egy költészettel való ismerkedés esetében) sem lehet megismételni. Kőbe, sziklába, márványba-véshetően kész és egyszeri versek voltak ezek, ugyanúgy, mint a huszonhatévesen eltűnt Petőfi, vagy alig harminckét esztendőt élt József Attila költészete.

„Juhász verseivel párhuzamosan mi közöltük Nagy László gyémánttal, hóval és haraggal fölcsillagozott verseit is — írja Csoóri már idézett tanulmányában. — A Bikini szigeteken fölrobbantott atombomba megfigyelőihez hasonlóan, egy nyelvi atomrobbantás szemtanúja voltam. Együtt röpült föl és esőzött vissza a földre krumplivirág és halszem, parasztszekerek lőcse, biciklik nikkelezett kormánya és a halált ugató tündér fekete szemöldöke... Bartók neve az én nemzedékem számára Juhász és Nagy verseivel indult el újra, kényszerű pinceiét után, a magasságok irányába”.

Lépjünk egyet előre! A halál mellett Nagy Lászlónak egy másik alapvető és, jobb sző híján, „testhezálló” lírai attitűdje: a szerelem. S nem az akármilyen szerelem. Az elé- gikus, az emlékező, a fogat-vicsorogtató szerelem. Én magam az Első özvegységem című prózaversben leltem föl legtisztábban és legtökéletesebben e Nagy László-1 szerelmi líra hangjait: „Húzzák a harangokat Piroskáért. Én a cseresznyefa tetején megözvegyülve magamat rángattatom a széllel. Szólnak a harangok Piroskáért... Én Itt a fa tetején, mit tudhatok a tüdővészről? ... Tudok annyit, hogy kifőzte tüdődet a láz fakóra... Volt Piroska, nincs Piroska. Megözvegyülve, a fa tetején magamat rángattatom a széllel. Harang vagyok. Midőn az ég és föld meg fognak indulni. Szól a gyászének, szólnak a harangok Piroskáért”.

Ez persze már egy későbbi „ének”, az 1967—1973 között írt Seb a cédruson ciklusból, a Versben bujdosó kötetből. Az első velőmig hatoló, csontomba nyilalló Nagy László-vers a szerelemről amaz ötvenötös-ötvenhatos sorozatból való. A címe: Kereszt az első szerelemre a gyűjteményes kiadásokban az 1973-as datálású Képversek és betűképek ciklusba került, de valójában már az 1956-os Vasárnap gyönyöre című kötetben, s az Oj Hangban is benne volt, ebben az első alakzatában rögződött bennem. Kevés verset tudok „kívülről” ezt az egyet betéve fújom máig:

Ahogy a piros börnyerget / hólepte téli meggyesbe / elástam azt a szerelmet / nem hagytam néki jelet se / Eljönni én csak így tudtam I csókolt a világ ölbevett / s valaki ejtett könnyeket I hempergö arany-zöldeket.

Tudom persze, nagyon is jól tudom, hogy korántsem ezek a sorok, korántsem ez a vers jelenti Nagy László szerelmi költészetének a csúcsát, nem is ezt állítottam. Csak annyit állítok, hogy ezek a korai versek máris magukban hordozzák a későbbi nagy kompozíciók ígéretét, s hogy bizonyos fokig már ezek is ugyanolyan véglegesek, mint a többi, ez idő tájt keletkezett Nagy László-költemény. Am nyilvánvaló: a szerelmi líra összegező nagy versei később keletkeznek, a hatvanas évek közepén. Két olyan csúcs ékeskedik e hegyvidéken, mint a Mennyegzö és A jorró szél imádata.

Szél te véremre támadó jorró szél, nőstényoroszlán sóhaja, délövi lárma, te sárgaréz-mellű ragyogás.

Egyetlen nagy himnusz ez a Forró szél imádata, a szerelemről, az asszonyról és az ifjúságról, összefoglalása mindannak, amit költőnk átélt és megírt, de nyilván nemcsak ezeknek. A költő a már több ízben emlegetett bartóki szintézis jegyében, s nyilván társa, Juhász Ferenc ösztönzésére is, összegezte pályája egyes szakaszain addigi motívumait. Az 1953-as keltezésű Gyöngyszoknya kezdi a sort, egy szinte mitikus erejű leírása, ez az első nagy összegező költemény.

Az 1956-ot követően ismét rövid versek sorjáznak, majd a periódus (1956—1965) vége felé újra megszaporodnak az összegező kompozíciók. Hatvanháromban a Búcsúzik a lovacska és A forró szél imádata, hatvannégyben a Mennyegzö, hatvanötben a Zöld Angyal. E költemények, kivált ez utóbbi kettő valóban szinte végső összefoglalása az életműnek. (A hatvannyolcban keletkezett Ég és föld című „oratórium”, érzésünk sze