Irodalmi Szemle, 1979
1979/10 - LÁTÓHATÁR - Ballek, Ladislav: A segéd — III. (regényrészlet)
Ladislav Ballek A SEGÉD - III. — Jó estét — mondta, mikor belépett a feldolgozóba, és még hozzátette: — Elaludtam, valahogy gyönge vagyok, mint a légy. Volent a köszönést viszonozva elmosolyodott, és dolgozott fürgén tovább. Ott állt a hosszú tölgyfa asztalnál, és a mélyen lehúzott, porcelán nehezékű, ernyős lámpa világánál nagyokat fújva csontozta a húst, a csontokat pedig hajigálta a háta mögötti bádogteknőbe. Riečan nekivetkőzött, és hozzálátott, hogy egy kicsit megköszörülje a késeket. Megindította a köszörűt, és nagy figyelemmel köszörülte a maga solingeni gyártmányú szerszámait, a henteseszközök híres sorozatába tartozó késeket szintúgy, mint hentes apja hagyatékát, aki, mármint a megboldogult öreg Riečan, egy kicsit kalandor is volt, és a késeket amerikai, illetve németországi útjáról hozta. Riečan ezektől a késektől akkor se vált volna meg, ha netán felhagy a hentességgel, egyszerűen jónak, hasznosnak és szépnek találta őket. A szomszéd helyiségből áradt a sok jóféle szag: a piruló töpörtyűé, a tűzé, a fáé, a fortyogó húsé, illatozott az őrölt feketebors, a paprika, a fokhagyma és a vöröshagyma. No meg a majoránna! Tódult a meleg levegő is a három tűzhelyből: kettő az üstök alatt égett, a harmadikon pedig, a vaskályhán Lancsarics készítette a vacsorát. Riečan az ajtóra erősített fogasról leakasztotta a kötényt, dereka köré kötötte, odalépett az asztalhoz, lejjebb húzta a másik lámpát, megállt szemközt Volenttal, kissé oldalvást, és munkához látott. Gyorsan dolgozott, maga is fürgén bánt a késsel, de valahányszor Volent kezére pillantott, mindig kénytelen volt bámulattal megcsóválni a fejét. Az ő segédje! Hm, az igazán tudott bánni a késsel, akár egy kínai a pálcikákkal: utánozhatatlanul. A rövi- debb csontozó késsel dolgozott, mely mintha elkopott volna a gyakori élesítésben, mert Volent ezzel szeretett végezni minden olyan hentesmunkát, amihez kés kellett. Tökéletes magabiztosságról és ügyességről tanúskodó pontos és határozott mozdulattal hajtotta végre szakmai tennivalóit, úgyhogy a hús valósággal megadta magát neki, a csontok pedig szinte maguktól ugráltak ki belőle, az asztalra hullva, tisztán, pőrén, mondhatni, egyetlen szál rost nélkül. Nem vitás, hogy ezt a hihetetlen magabiztosságot és ügyességet konok szívóssággal sajátította el, mert a daráló hengereihez hasonlóan fürge és fáradhatatlan csuklói a szó szoros értelmében tele voltak szórva sebhellyel, amelyek között akadtak bizony öltések fehér nyomait viselő, meglehetősen csúnyák is. A hegek arról árulkodtak, hogy igen korán kezdte a mesterséget. Időnek előtte hentessé kellett válnia, ahogy maga szokta mondani, de ő gyerekkora óta vágyott rá, hogy az legyen. S nem bánkódott a keze miiatt, sőt büszke volt rá, hogy a jó munka közben mennyi sebet szerzett, mert a keze így lassan abszolút pontos és biztos eszközzé vált. Csak látszatra egy ragadozó mancsa ez a kéz! A valóságban Palánk legjobb hentesének keze! S aki látja ezt a kezet, arra gondol talán, hogy Volent lopásból él? Csakis nehéz munkát végzett ő ezzel a kézzel! Ráadásul az ilyen férfias kéz a nőknek is tetszik, tapasztalatból tudja, észrevette már akkor, amikor Koháryék cselédje bizonyos gyöngédséggel és erős izgalommal megragadta a kezét, bedugta a szoknyája alá, és forró combja közé fogta, hogy egy kicsit megápolja, megdédelgesse, közben pedig pillanatokon belül annyira meghatódott, hogy könnybe lábadt a szeme. Mikor Volent elkapta a mester szemének csodálkozó pillantását, kitágította orrlyukait, és egy kicsit összeszorltotta a fogát, mert a hiúságával már nem tudott olyan köny- nyen bánni, mint a késsel meg a hússal.
