Irodalmi Szemle, 1979
1979/1 - FIGYELŐ - (tóth l., gágyor, mészáros l.): Tollhegyen
megkerítésére. A meglelés egyenlő volt a bizonyossággal: Szilágyi Domokos kihűlt jégcsapszívvel, de merev szemének útkereső homályosultságával feküdt a domboldalban: a csillagokat nézte”. „Kcmisz a férfi egymaga, rakoncátlan és tehetetlen. A nappal rág, az éjszaka álmatlan, rágós, ehetetlen. Nem lehet egy, csupán ha ketten. Anya szült mindünket, A vég a semmiből teremtett szolga, asszony karjába ád. Miképp öltöztessen: most ez a dolga. Szül. Óv. Elsirat, fuldokolva” (Tétován) „Nem szomorkodnunk kell, amiért ő már nincsen, hanem boldognak lennünk, hogy élt” — írja az ifjabb pályatárs, Csiki László, a „Tengerparti lakodalom” megrendítő utóhangjában. „Szilágyi Domokos költészetével eggyel több dolog létezik a világon, több lett a megismernivalónk”. TOLLHEGYEN Inkább csak vágy? Érdekes és tanulságos eszmecserén vehettem részt a minap. Igaz, hivatalos meghívóm nem volt; a szerencsémet dramaturg barátomnak köszönhetem. Ö hívott magával arra az egésznapos tanácskozásra, amelyet a Drámaművészek Szlovákiai Szövetségének színházelméleti és kritikai szakbizottsága rendezett november elején a hazai színmű, rádió-, film- és tévékritikáról. Még mielőtt idéznék néhányat az itt elhangzott sok hasznos észrevételből, egy szomorú tapasztalásom rögzítésével kell indítanom ezt a kurta jegyzetet: a megbeszélésen egyetlen magyar nemzetiségű színházi recenzens kollégámmal sem találkozhattam. Hogy miért, ez számomra örök rejtély marad. Egyikük se tudott volna időt szakítani magának erre a fontos összejövetelre? Vagy netán — hozzám hasonlóan — őket is kifelejtették a meghívottak névsorából? Nem tudom. De akár így van, akár úgy, a szlovákiai magyar hivatásos színjátszás és színikritika mindenképpen szerves és elválaszthatatlan része a hazai színházi élet és kultúra egészének, így törekvései, eredményei és gondjai is természetszerűleg egy, a mostanihoz hasonlóan rangos fórumra is tartoznának. (Elképzelhető lett volna például egy korreferátum is a nemzetiségi színjátszás és színibírálat kölcsönviszo- nyairól.) S ami ugyancsak nem mellékes: az ilyen alkalmak rengeteg ismerkedésre, barátkozásra, egymás közös gondjainak közvetlenebb — mert személyesebb — megismerésére adnak lehetőséget. Mert — a sajátságosokat leszámítva — ilyen a legtöbb gondunk: közös gond. S az egyetlen hivatásos szlovákiai magyar színház — évente megközelítőlegesen kétszázezer néző színháza — sem tekinthető periférikus jelenségnek, s az itteni magyar színikritikai gondolkodás és színháztudat milyensége periférikus gondnak. Ideje (lenne) már ezt is tudatosítanunk — mindannyiunknak természetesen.
