Irodalmi Szemle, 1979
1979/10 - Bodnár Gyula: Szeretet, Iskola, Három százas, A holnap (karcolatok)
Bodnár Gyula Szeretet Iskola Részeg volt, nagyon. Azzal lépett a fülkébe, csendesen, mosolygós arccal, hogy szép az élet, olyan szép. Tudom-e? Szinte lebegett, ahogy mondta, alig hallhatón. Aztán jó napot kívánt, megkérdezte, van-e szabad hely, noha rajtam kívül senki mást nem láthatott. Letette táskáját, a kis és rozsdafoltos tükörhöz lépett, megfésülködött, megigazította nyakkendőjét, majd helyet foglalt a sarokban, és nyomban elaludt. Álmában is mosolygott, állomástól állomásig. Mosolyán vékony nyálréteg képződött. Csillogott. Hazagondoltam. Ha meghal vagy végképp elmegy a férfi, nincs ki rendben tartsa a házat, környékét, nincs ki vigyázza, megújítsa a falakat, a tetőt, a kéményt. Romlásnak indul minden. Csak az emlékek látszanak ki, félezer kilométerről is észrevehetően, a magas fűből. Másfél óra múltán fölébredt, és ismét megkérdezte, tudom-e, hogy szép az élet. Tudom, válaszoltam. És akkor elmondta, a zakatolástól alig hallhatóan, alig érthetőn, hogy tegnap táviratot kapott; haldoklik az anyja, kórházban van, Tudom-e, mit jelent, ha egy anya haldoklik. Lehet, hogy leszállók a harmadik állomáson — qiondta —, ahol halálosan beteg az anyám, de lehet, hogy csak az utolsón, ahol a szeretőm lakik. Igen, ittam egész éjjel, reggel is ittam. Olyan szép az élet. Majd váratlanul egy versbe kezdett: „A téli fán gyászolva üldögél egy özvegy nagy madár; fölötte fagy leng, lassú szél, és lenn a víz megáll. A síkos föld kopár, virága jég, fagy járja át a fát, csönd van, csak egy malomkerék suhog a légen át.” Tud angolul?, kérdezte. Angolul még szebb. És elkedzte: „A widow bird sate mourning for her love Upon a wintry bough; The frozen wind crept on above. The freezing stream below. There was no' leaf upon the forest bare, No flower upon the ground, And little motion in the air Except the mill-wheel's sound.” Halkan mondta el, mintha csak magának mondta volna, mintha imádkozott volna, megbékélt lélekkel, halál előtt. És mosolygott hozzá,, lágyan, szelíden. Végig egy pontra nézett, de az a pont nem én voltam, nem rajtam volt. Valahol messze, és kívülem; senki semmit nem tud róla. Nem tudhat. A következő állomáson megtelt a fülkénk. Az új utasok azonnal észrevették, hogy „ez az ember részeg”. Pedig nem szólt senkihez, hozzám se többé. Egészen behúzódott a sarokba, talált egy újabb pontot, azt nézte mereven, és mosolygott. Még akkor is, amikor a leszálláshoz készülőt dött, a harmadik állomáson. Lepillantottam a főútról. Ifjú nyár volt, könnyű vasárnap délelőtt a szűk és meredek utcácskában, melyet cégünk ládákkal megrakott, barna teherautója-izért el a falig tárt raktárajtó előtt. Hohó, Kisfőnök! Gyere csak ide! Majd máskor, válpszóitáÁi; és léptem volna tovább. Csak egy percre, Kisfőnök! Emelkedj le hozzánk. Mondom, hogy nem. Mit akarsz? Ne kérdezgess! De dolgom van! Az anyád hétszentségit! Legyösz, vagy nem?! Ojabb neonét akartam mondani, de hirtelen felkapott egy ásványvizesüveget, a leje fölé emelte, közben szétvetette a lábát, térdben kissé megroggyantotta* aztán elindult felém. Felfelé. Emelkedett a derékig meztelen,: verejtéktől csillogó szép munkástest. Véres a tekintet, akárcsak:.^ kidülledt s?em, a .sós nedvtől. Beléd vágóijá ba nmn, gyösz,
