Irodalmi Szemle, 1979

1979/9 - ÉLŐ MÚLT - Pomogáts Béla: Költészet és ellenállás

át az ellenállás lendületét és reményeit. Utolsó éveiben, a halálversek és a siratók mellett forradalmi ódákban, mozgósító költeményekben fogalmazta meg a nemzeti ellenállás gondolatát. Ez a gondolat kapott formát az 1938-as Meredek út és a posztumusz 1946-os Tajtékos ég című kötetek verseiben.

1944. május 18-án Radnóti Miklós munkaszolgálatos behívót kapott. Hosszabb vasúti szállítás után Szerbián keresztül érkezett a Láger Heidenau területére, ahol a bori vasútvonal építésére gyűjtöttek össze a német fasiszták magyar munkaszolgálatosokat. Itt kezdődött a tragédia utolsó felvonása, innen indult az „erőltetett menet”, amely végül a vértanúsághoz és az abdai tömegsírhoz érkezett. A tábor életét a háború folyton változó hírei nyugtalanították. Rémhírek terjedtek a németek hadmozdulatairól és kegyetlenkedéséről, a szovjet csapatok közelgő támadásáról, a román fegyverszünetről és a bulgáriai harcokról. És főleg a jugoszláv partizánokról, akiknek közelsége mind érezhetőbbé vált, időnként a láger környékén Is látni lehetett őket. A foglyok félelem és remény között hányódtak, ahogy a Hetedik eclogdban olvasható: „Rémhírek és férgek közt él Itt francia, lengyel, / hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben / szétdarabolt, lázas test s mégis egy életet él itt, — / jóhírt vár, szép asszony! szót, szabad emberi sorsot, / s várja a véget, a sűrű homályba bukót, a csodákat.” A költő ebben a nyugtalan várakozásban töltötte napjait. Mindnyájan tudták, hogy a német fasizmus elveszítette a háborút, és a felszabadító seregek végső győzelme néhány hónapon belül bekövetkezik. Azt azonban nem tudták, hogy személyes sorsuk majd miként alakul, hogy a sarokba szorított fasizmus végső őrjöngését vajon túlélik-e.

Kétség és remény szőtte át a Láger Heldenauban írott verseket. A táborban öt költemény született: júliusban a Hetedik ecloga, augusztusban a Gyökér, az A la recherche és a Nyolcadik ecloga, végül augusztus—szeptemberben a Levél a hitveshez. A Hetedik és Nyolcadik ecloga a nosztalgikus emlékezés és a lázadó remény között jelölte ki a lágerversek érzelmi mozgását. A másik három költemény Is a lélek belső feszültségére, érzelmi hullámzására utalt. Az Ä la recherche ... az eltűnt múltat elevenítette fel, szinte az érzékek közelébe hozva az elveszített béke Idillikus képeit.

A múltra a búcsú fátyla borult, a szorongó lélek mindjobban érzékelte a közvetlen veszélyt. Legalább az elkészült művet szerette volna biztonságban tudni, ha már önmaga számára nem remélhetett kegyelmet. Az alkotás jövendő sorsába vetett remény és a beteljesülő személyes végzet tudata kapott költői formát a Gyökér allegorikus képeiben.

Az életösztön nehezen adta meg magát, a túlélés vágya belekapaszkodott mindenbe, ami reményt nyújtott, erőt adott. Az elveszített múltnál biztosabb támaszt kínált az elhagyott otthon és az asszony, aki a messze távolban várta ritka leveleit. A szerelem a lőlek végső tartalékait mozgósította, megacélozta a maradék életerőt. A Levél a hitveshez arról tett vallomást, hogy a szerelem lett az utolsó erőforrás, a hűség lett a visz- szatérés, az életben maradás egyetlen záloga. A vers a költő valóságos helyzetének és nosztalgikus álomvilágának mindent átható ellentétére épült. A helyzet különös feszültségét, kínzó belső dilemmáját érzékelteti már az első hangütés, a csend és a zaj, az idegen környezet és a személyes kisvilág ellentéte is: „A mélyben néma, hallgató világok, / üvölt a csönd fülemben s felkiáltok”. Az első érzékelések belső feszültségét azután a háborús létezés és a sóvárgott béke, a fogoly tábor és az otthon sarkalatos ellentmondása követi. Az érzékek központi tapasztalata bombázórajokról, zuhanó bombákról és lángoló országutakröl hoz hírt, a képzelet az otthon és a szerelem mindennél valóságosabb emlékeiről. Az emlék és az otthon vonzásában a költő küzdelemre készülődik, nem akarja megadni magát végzetének. A költemény így lesz elragadtatott óda az életszeretetről, a túlélés vágyáról és hitéről. E hitnek nem a csoda a záloga, hanem a józan értelem, amely fel tudja kutatni és valóra tudja váltani a túlélés esélyeit.

Utolsó verseiben kettős ihlet működött. Látomásos színekkel, vagy ellenkezőleg, nyers realizmussal ábrázolta a fasizmus áldozatainak sorsát, a láger és az „erőitetet menet” borzalmait. És átélt költészettel teremtette újjá az elveszített otthont, a családot, a messze tűnt békét. E kettős élmény átótő ereje hozta létre az utolsó versek kivételes emberségét és költőiségét.

A sors lassan betelt, ami még hátra volt, az irodalmunk történetének egyik legszomorúbb jelenete. Október végén a munkaszolgálatosokat a nyugati határnak indítót-