Irodalmi Szemle, 1979

1979/9 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Móser Zoltán: „Minden dolgok változnak” (riport)

többen emlékeznek erre, Ismerik a dalokat. Igaz Kolonban, ahol Kodály gyűjtötte már nem, de Ghymesben még igen. A temető melletti árokban volt, mondták.

Ezt a szokást aztán Ghymesen meg is próbálták felújítani az idén, de csak félig sikerült. Mert Szent Iván napján kétnapos fesztiválra, Gombaszögre mentek a gyerekek.

S két hétre rá, amikor megrendezni gondolták, egy kicsit zsúfolt volt az a vasárnap: 11-kor nagymise, 1-kor és 5-kor futballmeccs, V23-kor litánia, ráadásul az eső is csúfot űzött belőlünk. Délután 1 óra után, amikor gyülekeztünk a temető mellett, ránk zúdult egy zivatar. Annak elcsendesedése után próbálkoztak csak tüzet rakni. Lassan alakult a négyszög is, de nem volt teljes. Leánykák, fiúk, menyecskék és idős asszonyok voltak népviseletben, de a férfiak nem, a negyedik szöglet hiányzott. A dal is akadozott, bár fotózás lévén, ez nem volt lényeges. Mégis, három idős néni egy eddig ismeretlen dallal lepett meg bennünket, s az ott lévők is csodálkozással hallgatták. Hárman letörtek egy-egy zöld ágat, s az előbb átugrált, majd parázsló tűz fölé hajolva énekeltek: szövegükkel az elmúlt időt, húszéves korukat varázsolták volna vissza.

Ha egyszer filmet írnék Kodályról, ezzel a jelenettel érne véget. így, töredékeiben mutatna egy elmúló szokást, eltűntnek vélt, de lám, újra előtörő dalt, a hervadó, parázsló, s tán újra éledő tüzet — „a tűznek nem szabad kialudni” — se három nénikét.

Azaz három Párkát. Mint sorsunk irányítóit? Talán. Vagy: kinek-kinek. De mitologikus hármas alakjukkal, beteljesedett életükkel, megőrzött és tovább mondott énekükkel sorstársaink ők, akik óvnak és figyelmeztetnek közös kincseinkre: dalainkra és életünkre.

Kodály első gyűjtőútjának térképe: Mátyusföld