Irodalmi Szemle, 1979

1979/1 - KRITIKA - Grendel Lajos: Szemelvények a gonosz asszony hagyatékából

SZEMELVÉNYEK A GONOSZ ASSZONY HAGYATÉKÁBÓL

KOVÁCS MAGDA: ÉN, A CSILLAGBOGNÄR

Bizonyára nem véletlenül került Kovács Magda kötetének élére A gonosz asszony hagyatéka című novella. Az írás mottóját idézzük: „Gömörben a mai napig úgy beszélik, hogy a gonosz ember addig nem tud meghalni, amíg meg nem fogja valakinek a kezét, hogy itt hagyja a földön gonoszságát.” Kovács Magda gonosz asszonya azonban inkább szegény, mint gonosz. Idegen, a falusiak gyűlölik, mert megtagadta vérét a földtől, pedig ezen a vidéken ,,... le kell borulni a földre, szerelmetes szavakat sugdosni a rögök közé, s fiúgyermekeket szülni.” Egy napon a falusiak majdnem agyonverik. A titkár „Először látta a falu igazi arcát egy villanásra, látta az ősi homályt, ahol hiába ténfereg egyetlen szál gyertyával évek óta, nem talál benzineshordót, amelybe belevághatná, hogy robbanva fellángoljon, és földtől az égig mindent betöltsön a világosság.” A történet narrátora egy fiatal lány, akiben valami belső hang szólal meg. s azt parancsolja neki, váltsa meg bűneitől a gonosz asszonyt. Amikor ennek eljön az ideje — az asszony haldoklik —, a lány, a kertek alatt osonva, hogy senki se lássa meg, felkeresi. A gonosz asszony „olyan volt, mint egy nagyon szegény ember, akinek még utódra sem tellett, hogy lefogja a szemét. Az én kezemben hült ki a keze, s úgy éreztem, hogy felettem a szilvafák lángba borulnak, és messzire világítanak.”

Ez a rövid, idézetekkel megtűzdelt tartalomfelmondás is érzékelteti talán, hogy Kovács Magda írásait olvasva belső tájakon utazunk, s az írónő látomásainak kísérteties fénye világítja az utat előttünk. A gonosz asszony hagyatékában lapozgatunk. Mi tagadás, lapról lapra, novelláról novellára nagyobb élvezettel. A gonosz asszony hagyatékát közvetett vallomásnak tekintjük, burkolt (alig-alig áttételes) ars poeticának, hiszen szimbolikája az író-valóság-mű hármasegység Kovács Magda-i értelmezésének interpretálására is alkalmas. A gonosz asszony az ő világában nem véletlenül szegény. De gyűlöli a szegénységet, gyűlöli a világot, tudja, hogy tehetetlen, hogy a harca kilátástalan, hogy hiába lázad, el kell viselnie, amit kimértek rá. Ősi tudás ez. Rettenetes teher, amelynek súlya alatt az ember összeroppan, megkeseredik és gonosszá lesz. A novella atmoszférája sejteti is velünk, hogy a gonosz asszony mostoha sorsának mélyén a hiábavaló dac parazsa pislákol. Kovács Magda azonban azt is el tudja hitetni velünk, hogy talán mégis kevésbé gonoszabb azoknál, akik megölni szerették volna. S hogy bennük, akik elpusztítani akarták, végső soron ugyanez a dac habzik föl,

Grendel Lajos