Irodalmi Szemle, 1979
1979/9 - Rácz Olivér: Feloldozás (novella]
Felsóhajtott, elhatározta, hogy visszamegy az osztályba, a padban várja meg a csengetést. Ez tilos volt, de úgy érezte, most megteheti. Már indult, amikor valaki megragadta a karját, a fülébe kiáltott: — Már mindenütt kerestelek. Mért nem jössz le? Bakocsi büntetőből egymásután három kosarat dobott. Gyere! Természetesen Kucsinka volt, s ez megint szép volt tőle: a szívét váratlanul túláradó, boldog melegség öntötte el Kucsinka iránt. De azért tartózkodóan, halkan csak ennyit válaszolt: — Már nem érdemes. Mindjárt csengetnek. Kucsinka nem hagyta magát. — Ugyan — kiáltotta —, földrajz lesz! Tudod, hogy Belzebub mindig későn jön be. A szarvát hegyezi! Ezen megint mosolyogni kellett — aznap már másodszor —, ezt Bakocsi találta ki, amikor Belzebub tanár úr egyszer a szokottnál is tovább váratott magára, és valaki felkurjantott: — Belzebub ma nem jön órára! Unom magukat! Unmmagkat! — Ez is Belzebub tanár úr mondása volt, ha elégedetlen volt a viselkedésükkel vagy a feleleteikkel: Unmmagukat! Már nagyn unommgkat! — És akkor Bakocsi felpattant a helyéről és harsogva magyarázta: — Pikulát! Azért késik, mert a szarvát hegyezi! Belzebubnak krampusz-szarva van! — A következő pillanatban belépett Belzebub tanár úr, az osztály kidülledt szemekkel, fuldokolt a visszafojtott kacagástól, és a Szarvát hegyezi! azóta szállóige lett. — Gyere! — unszolta Kucsinka. — A következő szünetben burkolunk! Tepertős kenyeret! Te mit hoztál? A földrajz mindig mozgalmas óra volt: Belzebub tanár úr ide-oda pattogott a térkép előtt, lerohant a padsorok közé, váratlanul és a legváratlanabb pillanatokban szúrta ki az embert, és már mennydörgött is: — Mgából nem lesz semmi! Mga nemtanl! Mgaazt hiszi, hogy az skola tiszta-pszta mulatság! — De ezen az órán Belzebub tanár úr nem pattogott, meglepően korán jött be az órára, s most ünnepélyesen és tudományos körültekintéssel ecsetelte a mezőgazdaság és az állattenyésztés fontosságát. Ű pedig újra átadta magát a csöndes, borongós emlékeknek és az ábrándozásnak. És akkor váratlanul meghallotta a nevét. Nem pattogva, nem hadarva, valami egészen kivételes és jóindulatúan barátságos hangsúllyal: — Maga nem figyel. Maga csak ül és tűnődik. Igen, tudom, hogy mgának most nehéz. De azrt figyeljn. Mgának is jobb lesz... Kiegyenesedett ültében, zavartan figyelni kezdett. De Belzebub tanár úr már nem nézett rá, s ő úgy érezte, alaptalanul megbántották. Megbántották és megszégyenítették. Ez nem volt szép Belzebub tanár úrtól. Ez... — ekkor észrevette, hogy Belzebub tanár úr ismét őt figyeli a szeme sarkából, összerezzent, félt, hogy újra figyelmeztetni fogja, most már valóban feszülten figyelni kezdett. De Belzebub tanár úr akkor már Lebenszky előtt rázta szigorúan a mutatóujját, reeegtette, mint egy élő és vésztjósló felkiáltójelet, és így szónokolt: — Maga rongálja a közvagynt! Mga a padra firklgat, amíg én magyarázk! Tudja mi ez itt? — bökött vádlón a padra, amelyre Lebenszky golyős- tollal kacskaringós ábrákat rajzolgatott —, ez a maga szégynbélyge! Igenis, a szé-gyen- bély-ge! Mga nem való isklába! Mgát kellene megbélygzni, hogy a papája is lássa, kicsda mga! Hogy a papája is megismerje! Lebenszky zavartan felállt, lesütötte a szemét, a hüvelykujja begyével megpróbálta eltüntetni a bűnjeleket, de ez már nem volt érdekes. Az osztály izgatott, fojtott lángra lobbant, Belzebub tanár úr szavai ragyogó képek láncolatát indították meg az óra lázától felhevült agyukban, s mire az órának vége lett, a padok alatt már menthetetlenül elterjedt a ragályos hóbort. Talán Bakocsi kezdte, talán maga Lebenszky: mire csengettek, az osztályban szinte kivétel nélkül mindenkinek kék golyóstollal, piros ceruzával rajzolt kis karika, háromszög, rombusz, folt díszelgett a maszatos tenyerén — Magkat meg kell bélyegezni! Bélygzni! Ö is észrevette, mit művelnek: Kucsinka is piros karikát rajzolt a bal tenyerére. Ezen fanyarul elmosolyodott: csacsi Kucsinka... De amikor kint, a folyosón már eszeveszett kavargásban nyújtogatták egymás orra alá a tenyerüket, neki is nevetnie kellett. Azután valaki bedobta a legújabb csatakiáltást: — Nézd, meg vagyok bélyegezve, hogy a papám rámismerjen! Ebből csakhamar változatok keletkeztek: — Látod, Bakocsi? Ez a jelzés, hogy az öregem rámismerjen!... — Lebenszky, most már megismer a fatered? —, s a folyosó perceken belül úgy
