Irodalmi Szemle, 1979
1979/9 - Rácz Olivér: Feloldozás (novella]
Rácz Olivér FELOLDOZÄS A második órán kezdődött. Ez volt az első matekóra a tavaszi szünidő után. Ezen elgondolkodott, s valahol a lelke legmélyén erős bánatot érzett; ezt a szünidőt ugyanis még a nyári vakációnál is jobban szerette. Tavasz meg kis virágcsokrok az utcasarkon: két korona, fiatalúr, tessék venni, csak két korona... — egyszer vett egy csokrot Anyunak, és akkor ő is Fiatalúr volt; kis virágcsokrok, hóvirág, olykor ibolya meg gondtalan kószálások meg locsolkodás meg minden. Ezen úgy elábrándozott, hogy könnyes lett a szeme. Matekóra. Házi feladat? Volt. De ő nem készítette el. Óvatosan megdörzsölte a szemét, kidörzsölte belőle a tavaszi szünidőt, a locsolkodást. Tudta, ha most sajnálni kezdi önmagát, bőgni fog. Konokul kiegyenesedett ültében, visszakényszerítette magát az Osztályba. Az első óra irodalom volt, az nem számítottt; az irodalmat mindig szerette. Erre sohasem kellett készülnie, mégis minden órán percenkint szemaforozott: jobb kar a magasba, tenyér fel-le. Nem azért, hogy mindenáron észrevétesse magát, ilyet sohasem tett volna: egyszerűen tudta, amit tudnia kellett és lehetett. De ezen az irodalomórán nem mozdult, lesütött szemmel, maga elé meredve ült: úgy érezte, ilyenkor így kell viselkednie. Igaz, egyszer önkéntelenül felkapta a fejét, már a keze is mozdult, de Biccentő csak egy futó, talán egy kissé meglepődött pillantással nyugtázta a mozdulatát, nem szólította fel. Ettől zavarba jött, talán el is pirult: igen, Biccentőnek igaza volt, nem kellett volna jelentkeznie. De a matek más volt. Mindenki maga elé helyezte a padra a nyitott füzetét, csak az övé maradt zárva. Nem tudta, ilyenkor is kötelező-e, hogy jelentse: nem készítette el a házi feladatot. Algebrária néni — a nevét még a messzi elődöktől örökölte, de nagyon illett hozzá — felállt a tanári asztal mellől, s ő úgy érezte, félreérthetetlenül rá szegaződik a pillantása. Már a padot markolászta, hogy feláll, de Algebrária néni megindult a padsorok között, elsétált mellette, de nem nézett rá, végigfutott a szemével a többiek füzetén, közben, amint áthajolt a feje fölött, hogy a túlsó padszélső füzetébe is belepillantson, az ujja hegyével megérintette a vállát. Megértette: ilyenkor nem kell jelentkezni. Rendes dolog Algebrária nénitől. Rendes csaj az öreglány. Ezek szerint feleltetni sem fogja. Nem is lehet: igazoltan nem készült. Ezen most, hogy újra itt ült a padban, a többiek között, mélázva eltűnődött. Különös, hogy annyi napon át eszébe sem jutott az Osztály. A tanárok. A srácok. Még akkor sem, amikor a hideg és mégis oly áporodott levegőjű szobából kilépve felsorakoztak a koporsó mögött, s Bakocsi, kidugva a fejét a gyászolók sorfala mögül, fontoskodva oda intett neki. — Szerbusz — kiáltotta Bakocsi, zavartan vigyorogva. De ő csak ránézett a könnyein keresztül és szorosabban belecsimpaszkodott Anya kezébe. Aztán — akkor már a temetőben jártak és a sír feló ballagtak —, megpillantotta az út szélén, a sír körül várakozók között, Belovics tanár urat. Nem Is tudta, hogy Belovics tanár úr is ismerte Apát. Nem tudta, köszönjön-e Belovics tanár úrnak. Belovics tanár úr nagyon komolyan nézett feléje. Mégis — az osztályfőnöke. Lopva, tanácsot kérőn Anyára pillantott: köszönjön? De Anya nem nézett rá, a koporsót nézte, amelyet a keresztbe fektetett Hidakon akkor helyeztek rá a nyitott sírra. Anya felzokogott. A sír körül a talpukra tapadt a friss agyag, hűvös szél fújt. A szél meglebbentette a koszorúk szalagjait. Erzsi néninek az arcához tapasztotta a fekete fátylat. Könnyű tüllfátyol volt; Erzsi néni bosszúsan csücsörített a fátyol alatt, elfújta az arcáról. Mint amikor otthon azt játszották,
