Irodalmi Szemle, 1979

1979/8 - FIGYELŐ - Aich Péter: A tökéletesség határán

mondott semmit. Bár talán van oka rá, hogy ezt Itt mind elmondja, vigasztalódom. A regényben túlteng a mindent elmondani akarása, a mindent fölsorolni kívánása, a lehető legtöbb adatot összegyűjteni vágya. Heller tartalmas adathalmazt zúdít a védtelen olvasóra, aki sehogy sem tud mit kezdeni vele. Valahogy nem áll össze a kép, hiányzik a logikája, a szükségszerűsége.

S közben szinte véletlenül, „mellékesen” kibontakozik az egész helyzet, a főhős családi és munkahelyi viszonyai, egy átlagos, középosztálybeli amerikai polgár rajza gyarlóságaival, erényeivel, mindennapi gondjaival, örömeivel. De a kép mégsem áll még össze. Alapjában véve társadalom- kritikai regény a Valami történt (vagy jobban mondva: az is], csakhogy a társadalmat is emberek alkotják, s csak rajtuk múlik, hogy a társadalom éppen olyan legyen, amilyen — más nem is lehet. Tehát nincs ok panaszkodni a társadalomra, csak az emberekre. Bob Slocum így látja, mármint nyíltan egy szót sem szól a társadalom ellen, csak sorolja a tényeket, te meg, nyájas olvasó, boldogulj, ahogy tudsz. Ha ugyan van rá módod, mert Heller szinte betemet a felsorolással meg aztán... Az amerikaiakról már többen elmondták, hogy gyermekdedek, naivak, sőt azt is, hogy bolondok — de ennyire? S bár A 22-es csapdája is parabola, de ott a szerző kezdettől fogva el tudja hitetni a mondanivalóját, az embernek nem támad közben olyan érzése, hogy ez már azért mégiscsak sok. Ami új regényéből az első nézésre kiolvasható, azon kapva kaphatna, aki mindenáron az amerikai életmód erkölcsi csődjét akarná bizonyítani. Csak az a baj, hogy a szerző, úgy látszik, nem eléggé szavahihető. Egyelőre.

Látszatra tökéletes (tehát tökéletlen), túl jó (azaz rossz) regényt írt Heller. Csodálatosan egyensúlyoz e két-két ellentétes fogalmat elválasztó pengeélen. Mindig van mondanivalója, jól is mondja el, változatosan, érdekfeszítően — és mégis unalmasan. „A frász tör ki” mondhatnám, az első fejezet címét Idézve. Mintha mindegy is volna, hol nyitja föl a könyvet az ember, módszeresen visszatér oda, ahol már megállt egyszer; amit már elmondott, újra elmeséli. Persze mindig másképp, csak valahogy funkció nélkül. Például: túl sok a szex, szintén nyilvánvaló funkció nélkül, öncélúan. Hasonlóképpen túlzásba viszi Heller a jópofaságot: ha a főhős csak

azért társalog a fiával vulgárisán, hogy fiatalosságát fitogtassa, az nem funkcionális, ergo: nem hiszem el. A Valami történtben burjánzik a trágárság, bőven részletezve és kimondva a nemiség legszélsőségesebb megnyilvánulásait is, ami önmagában véve még elfogadható lenne, ha célravezető, Itt viszont, a lart pour lart szintjén aligha indokolható.

És mégis ez csupán a látszat. Heller oly természetes hangon ír mindenről, hogy megrökönyödésünk nemigen jut túl a bosz- szankodáson. De amilyen természetes, olyan abszurd is minden. Heller már első regényében is az abszurd mestereként mutatkozott be, persze a Valami történtben másképp viccesek a metaforái, szimbólumai meg egyéb csodabogorai. Hiszen Heller (azaz a főhős) egész idő alatt azon töpreng, azon rágódik, hogy mi történt, tüzetesen megvizsgál minden apróságot, csakhogy kiderítse, mi az a valami. Mondani se kell: sosem az történt, amit keres. Nincs nagy sorsforduló, csak a mindennapi élet, amelyben naponta helyt kell állni. Az új és az egyre ismétlődő helyzetekből azonban kiderül, hogy Bob Slocum bizony nem mindig áll helyt, sőt kitér a helytállás elől, mégpedig elég gyakran, s még fitogtatja is gyarlóságát, csupán nem beszél róla (talán csak erről az egyről nem). Bár ez is csak látszat; valójában önvédelemből teszi. A történetből (már amennyire történetről egyáltalán szó lehet) kiderül, hogy a keresett nagy valami végeredményben baklövések sorozata: a valahogy-csak-lesz életmódnak a valami történt a története.

Heller úgy tesz, mintha egy csipetnyit sem alakítaná a helyzetet. Aláhúzza ezt az is, hogy a regény egyes szám első személyben íródott. Vég nélküli monológ, szkizofrenikus beütésekkel. Az össze-visz- sza, látszólag teljesen önkényesen ugrándozó gondolatok velőig ható, lesújtó őszinteségükkel lepnek meg. Slocum olyanokat mond, amilyet az ember általában nemhogy kimondani, még gondolni se mer. Minden ötletet, gondolatot szó szerint rögzít, ki nem hagyva az olyan villanásokat sem, amelyek gondolkodás közben csak jelekben ötlenek föl, de szavakban nem fogalmazódnak meg.

S mindezt pedig olyan csodálatos nyelven teszi Heller, amely a jelen esetben Szilágyi Tibort, a fordítót is dicséri. Igen érdekes a csupa betoldással, zárójelekkel való elhatárolás, még mondatokat, bekez