Irodalmi Szemle, 1979

1979/8 - KRITIKA - Tóth László: Gál Sándor tizenegyedik könyvéről

kori szerkezetbeli ismétlődések, a hiányos mondatok és „félközlések” egész sora ront a Liliomos kürtökbe foglalt Gál-írások hitelén. A példákat bőséggel lehetne sorolni most is. E helyett inkább közíróink egyik ugyancsak gyakori, s az újságírói etika tárgykörébe is beletartozó vétségére szeretnék utalni, annál is inkább, mivel e vétségben szerzőnk is ludas. A tudálékosságra gondolok, a felületes tudásról, felületes ismeretekről árulkodó magamutogatásra. Egy példa a 37. oldalról. „Az eplén szót az Értelmező szótárban sem találtam meg” (kiemelés tőlem — T. L.). Nos, abban valóban nincs benne, sem a hétkötetesben, sem a kéziszótárban. De megtalálhatta volna másutt, mondjuk a néprajzi szakirodalomban vagy az etimológiai szótárban eplény, zepliny alakban. Ha pedig egyszer az alaposabb utánajárásra valamilyen oknál fogva nem futotta az idejéből, kevésbé félrevezető és tisztességesebb lett volna bevallania, hogy a keresett szót az értelmező szótártakjban nem találta meg. Más, a 34. lapról, a betlehe-mezésről tudósító Ml ha menyünk, csak siessünk... című írásból: „Az ő [Gál Sándor riportalanyairól van szó — T. L. megj.] elbeszélésük alapján megkockáztatom az állítást, hogy a betlehemezés: népi játék..." (kiemelés tőlem — T. L. megj.). Talán mondanom sem kell, hogy Gál Sándor nem vállalt túl nagy kockázatot ezen „állítás megkockáztatásával”, hiszen ha alaposabban tájékozódott volna a szakirodalomban, tudná, hogy a betlehemezést a néprajztudomány már régóta ekként emlegeti. Ezek után talán már fölösleges is megemlíteni, elvártuk volna Gál Sándortól, ha az írásaiban közölt népi szöveg- vagy szokásformákat néhány gondolat erejéig más vidékek ismertebb változataival is összeveti, hiszen így is jobban kiemelhette volna azoknak a tájaknak falvaknak, embereknek jellegzetes és más tájakétól, falvakétól, emberekétől eltérő vonásait, amelyekről szól.

Lukács György mondja a riportról: „Valódi csúcsain az általánost és a különöst, a szükségszerűt és a véletlent — speciális céljainak megfelelően — helyesen kapcsolja össze. Hiszen a jó riport nem éri be a tények egyszerű közlésével; jejtegetései mindig összefüggéseket eredményeznek, okokat tárnak jel, következtetéseket váltanak ki.. Ezt a „helyes összekapcsolást” nélkülözik a Liliomos kürtök írásai, túl nagy teret engedve a különösnek és a véletlennek — az általános és a szükségszerű rovására. De miért Is kérem én számon a jó riport ismérveit ezektől a szövegektől, amikor fentebb már leszögeztem, hogy a Liliomos kürtök nem riportokat gyűjt egybe. Hangsú lyoznom kell, hogy nemcsak (sőt, egyáltalán nem) azért, mert a fülszöveg írója riportokat ígér. (Már régen megszokhattuk, hogy fülszövegeinket, ha nem akarjuk félrevezettetni magunkat, eleve kétkedéssel ajánlatos fogadnunk.) Ezek az írások szerzőjük szándéka szerint azonban valóban riportokként íródtak. Csakhogy nem lettek, nem lehettek azok, mivel javarészt a műfaj alapvető szabályait hagyják figyelmen kívül.

Nem lennék Igazságos, ha most azt állítanám, hogy a Liliomos kürtöknek nincsenek nyilvánvaló (többnyire a szövegen túli) erényei. Vannak, kétségtelenül vannak. Ha most mégsem ezeknél időztem el, azért tettem, hogy elkerüljem kritikai életünk egyik gyakori zsákutcáját. Nevezetesen azt a kis túlzással általánosnak mondható gyakorlatot, amely előszeretettel menti föl egy-egy mű, egy-egy kiadott könyv valós vagy vélt értékei címén a szerzőt a művében fellelhető fogyatékosságok alól.

Befejezésül hozzá kell még tennem a fentiekhez, hogy Gál Sándor a nevesebb és rangosabb publicistáink egyike. (Ebből a tényből azonban már publicisztikánk egészéről is levonhatók bizonyos általánosítható következtetések, amelyeknek taglalása viszont nem képezi — nem képezheti — ennek a kis dolgozatnak a tárgyát.) írói s közéleti pályáján azonban jóformán semmit sem módosított ez a kis kötet, nem kapcsol vissza a Kőlapok és a Folyó költőjére, sem a Kavicshegyek novellistájára, s úgy vélem, hogy a közíró Gál Sándorból is keveset mutatott fel. Van — ennyi az egész. Viszont emlékszem én a Liliomos kürtökbe foglalt írásoknál a nemzetiségi-szelleml-emberl valóságunkat mélyebben kutató, arcunkat felismerhetőbben megvilágító Gál Sándor-tárcákra, -karcolatokra, -jegyzetekre, -tanulmányokra is. S egy ilyen jellegű válogatás publicisztikánk színskáláját is gazdagíthatta volna. (Madách, 1979)