Irodalmi Szemle, 1979

1979/8 - ÉLŐ MÚLT - Mészáros András: A kantiánus esztétika egy 19. századi magyar képviselője (Vandrák András esztétikája)

elve alapján mint az organikus formák szabad játéka jelenik meg előttünk, összességében az objektív teleolőgia tükre.

„Az aesthetikai világ központi eszméje a szép” — mondja Vandrák, ha tehát az esztétikum lényegét akarjuk megragadni, először is a szépet kell definiálnunk, majd áttérnünk a többi esztétikai minőségre: a fenségesre, tragikumra, komikumra. Vandrák a szép lényegének keresésekor a tetszés pszichikai lényéből próbál kiindulni, de rögtön meg is állapítja, hogy számos objektum létezik, amely tetszik anélkül, hogy szép lenne; ilyenek pl. a kellemes, a hasznos, az igaz, a jó, az erényes és a jogos, ezek azonban nem lehetnek az esztétikai ítélet tárgyai. Tetszést válthat ki továbbá az, ami ritka, új, divatszerű (habár ez Vandrák szerint sokszor a legvisszásabb, sőt, bosszantó is), s valamint a sok giccs forrása: a rendkívüli, csodaszerű. Megállapítja tehát, hogy „maga a tetszés s ami vele rokon, nem egyedüli, nem is biztos kriterionja a szépnek”.6

Vandrák felfogásában az esztétikai ösztön minden széphez való vonzódásában nyilvánul meg, és eme ösztön hatására megszabadulunk a rúttól, amelynek fogalmát az esztétikából ki kell zárnunk. Hasonlóan távol kell tartani magunkat a művészeti dekadencia mindenfajta megnyilvánulásától; a morbiddal, gyengével ellentétben neki az élő, aktív, átszellemült stb. tetszik. Az a művészet, amely csak az emberi élet negatív oldalaival foglalkozik (tehát a rúttal), Vandrák szerint nem egészséges művészet, és megléte egyben jelzi annak a társadalomnak hanyatlását is, amelyben megszületett.

Mintha csak Kanttól idéznénk Vandrák szép-definícióját: „Szép pedig mind az, mely magában, magától s magáért tetszik s ezen tiszta tetszéséért dicsértetik. A mi itten tetszik, az nem anyag, hanem idom.”7 Az idézet alapján feltételezhetnénk, hogy filozófusunk az esztétikai formalizmus híve, csakhogy az ő esztétikája spekulatív tudomány, amely filozófiai princípiumokból való dedukcióval dolgozik, esetünkben pedig főleg filozófiarendszerének immanens kapcsolatai határozzák meg az egyes definíciók értelmezését. Már Herder kifejtette, hogy a cél fogalma nélkül a tiszta forma tetszése lehetetlen, minden szép valamit kell, hogy jelentsen, kifejezzen — valami belsőnek legyen a szimbóluma. Ezt pedig a tökéletesség vagyis célszerűség által éri el. Fries pedig, aki bizonyos értelemben egyesítette a vallásfilozófiát az esztétikával, az esztétika tárgyává tette a teleo- lógia problémakörét. Szép-definíciója — „szépnek... csak a forma harmóniáját mint a dolog magában vett célszerűségét tartjuk”8 — megköveteli az objektív és a szubjektív teleológia elismerését. A szép ideájának megítélése tehát egyenesen kapcsolatba kerül a tökéletesség törvényével, a magában vett célszerűség gyakorlati ideájával. Mivel a szubjektív teleolőgia kifejezője a moralitás, Vandrák számára a legfőbb szép „maga az emberi szép ős élet”, a lélek magába foglalja a szép eszméje mellett az igazét és a jóét is, egységük nélkül az emberi lélek nem lehet szép. Minden szép belsőleg kell hogy igaz és jó legyen. Vandráknak ezt a gondolatát fejlesztette tovább Greguss Ágost, aki Vandrákhoz hasonlóan pszichológiai és étikéi alapon állva a szépben nemcsak a formális viszonyok törvényszerűségeit ős változásait, hanem a jónak igaz formában való kifejezését kereste. Greguss szerint a lelki erő, amellyel a szépet igyekszünk elérni, alapjában véve azonos az igazat ős jót megragadó adottságunkkal. Ezt az egységet fejezi ki a szép, mivel az tartalmában jót, formájában igazat jelent — a szép az igaz formájában kifejezett jó.9 A szépnek ilyetén felfogását tükrözik Arany János esztétikai jegyzetei is. Az irodalomtörténet állítása szerint Arany a jegyzeteit Greguss nyomán írta, nem zárhatjuk ki azonban Vandrák közvetlen hatását sem, hiszen az ő rendszere időben korábbi Gregussénál. Arany ismerte is Vandrákot, hiszen 25 éves tanári jubileuma alkalmából verset is írt hozzá.

Vandrák bírálja az esztétikai formalizmust; szerinte igaz ugyan, hogy minden szép bizonyos formában jelenik meg, de ebből még nem következtethetünk arra, hogy a forma magában szép. „Az alak valamit (eszmét, jellemet) akar kifejezni; ez a valami tehát több, mint ő maga. A formához tehát kell aesthetikai tartalom is.”10 A tartalom alakítja ki magának a formát, de az alak nem képes megteremteni az eszmét és a jellemet. Ebben az értelemben tehát a tartalmi rész a meghatározó a formaival szemben, egységük azonban a harmónia értelmében Vandrák számára a művészet alapvető előfeltétele.

Vandrák felfogásában a szép két fő alkotóelemre bomlik, a közvetlen és a közvetett szépre. A közvetlen szép is tovább osztható, szerzőnk megkülönbözteti a „kellemnek női” és „az erőnek férfi jellemű szépségét”, amelyek közül az előbbi a tulajdonképpeni szép,