Irodalmi Szemle, 1979

1979/8 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Hodek Mária: „Én egyszerűen csak szerettem a balladákat...” (Beszélgetés Vargyas Lajossal)

— Ami cikkeim, illetve tanulmányaim témáját és elhelyezését illeti, a sokféleség abból következik, hogy én mint már említettem, a szociográfia és a mozgalom felől érkeztem a néprajzhoz. Ez az érdeklődésem mindig is nagy volt. Iskolában, egyetemen sokat gazdagodtam tudásban, ám írtam én közéleti folyóiratokba is meg különféle szaklapokba és foglalkoztam olyan problémákkal is, melyek túlnőtték a szaktudomány határát és a társadalom illetve a társadalmi problémák értékelésére vonatkoztak. Sohasem tudtam megmaradni a választott szaktudomány keretein belül. Ezt talán már az indulásom is bizonyítja: népzenével kezdtem és verstannal folytattam. Ugyanakkor nemcsak néprajzzal, de mellette még tárgyi néprajzzal is foglalkoztam. Ezenkívül a történelem is mindig nagyon érdekelt. Szekfű-szemináriumokat hallgattam és a mai nagy történészek közül pl. Elekes, Benda évfolyamtársa voltam. Érdeklődésem — tehát az, hogy minden lényeges dolog szólásra késztetett, szenvedélyesen érdekelt — mind a mai napig megmaradt.

Az a „más”, az a valami, ami sokoldalúvá teheti az embert és tett engem is, elsősorban az, hogy széles látókörrel kell rendelkezni, alapos tudással és persze vággyal a szólásra, a szólni tudásra... én sosem voltam ún. szakbarbár. Munkámat csak alkotó módon tudtam megközelíteni, mert így éreztem tisztességesnek.

1952 eredményekben gazdag évnek mondható, hiszen ebben az évben a Néprajzi Múzeum népzenei osztályának vezetője lett, s ekkor jelent meg a „A magyar vers ritmusa” és a „A magyar népzene” című példatár, Kodály azonos című művéhez. Mit mondana el az olvasónak e művek keletkezéséről?

— Mint irodalmat tanuló bölcsész, Horváth János előadásait is hallgattam, és már akkor nagyon érdekelt az a kérdés, amiben Horváth tanár úr Gábor Ignáccal nem értett egyet, tudniillik, hogy mi is az alapja a magyar vers ritmusának. Én teljes mértékben Horváthnak adtam igazat, vele értettem egyet, s a Gábor-féle elméletet tartottam tévesnek.

Az Egyetemi Könyvtárban többek között egy gyorsírással foglalkozó elméleti könyv is a kezembe került, belelapoztam s már az első nézésre megragadták a figyelmemet bizonyos jelenségek. Például ilyenek, hogy a magyar nyelvben több a hosszú illetve a hosszabb szó, mint a német nyelvben... Talán hihetetlen, de ekkor döbbentem rá valójában, hogy Horváth János és Gábor Ignác vitájának mi is a lényege. Ekkor fogant meg bennem a gondolat... vagyis körvonalazódni kezdett elméletem lényege. Annyira szenvedélyesen érdekelt ez a téma, hogy az előzőleg már elkezdett balladakutatásaimat félretéve ezen dolgoztam kitartóan. Munkám során szükségem volt irodalomelméleti, nyelvészeti és zenei ismereteimre egyaránt, mert a rendelkezésemre álló irodalomból csak nagyon kevés anyagot tudtam felhasználni.

Fölfedezésem lényege az volt, hogy konkrét tényekkel, nyelvészek által végzett mérésekkel alátámasztva bebizonyítottam: nyelvünknek van egy olyan általánosan és folyamatosan érvényesülő tendenciája, hogy minden szó, vagy szólam egy gyorsabban kiejtett hosszabb első részre és egy lassabban kiejtett rövidebb végre tagolódik a beszédben. Ez a tény a beszélt nyelvnek állandó jelensége, s ezért vált ritmusalkotó tényezővé is. Másként lehetetlen volna megérteni, hogy például miért mondjuk azt, hogy „boldogtalan//-sága”... Ezt a jelenséget mellékhangsúllyal próbálták magyarázni, de ez az egész mellékhangsúly-elmélet nem több ráérzésnél. Ezt még nem mérte senki, nem tudta konkrétan bizonyítani senki! Azonkívül, miért van az, hogy például a 6 szőtagú szavakban is, meg a 7 szótagú szavakban is — sorolhatnám még! — mindig az ötödiken van a hangsúly, s az 5 szótagú szavakban pedig kivétel nélkül a harmadik után van az ütemhatár?! Nem hiszem, hogy ezt a törvényszerűséget a mellékhangsúly- lyal be tudnánk bizonyítani. Az időjelenséggel viszont könnyen és kézzelfoghatóan.

Meg kell azonban vallanom, hogy nagyon bonyolult és nehéz feladattal álltam szemben. Először is azért, mert maga a magyar verstan sem egyszerű, másrészt meg amikor már a szavakon ezt a jelenséget bizonyítottnak véltem, újabb problémám akadt: vajon mindez igaz-e a szólamokra, mondatokra nézve is? Ennek bizonyítása megint hosszadalmas kutatást igényelt. Mikor ezt a törvényszerűséget általános érvényűre sikerült emelnem, elhangzott egy példamondatom, melyet még ma is számontartanak és ha verstanról esik szó, gyakran használják is: „Egyszer a nagy szénagyűjtők kis egeret fogtanak!”