Irodalmi Szemle, 1979
1979/8 - LÁTÓHATÁR - Ballek, Ladislav: A segéd — I. (regényrészlet)
Elkezdett gondolkozni, mégpedig lelkiismeret-furdalás nélkül, mint az utóbbi időben ez megszokottá vált nála. A férje húzódozott a számolástól meg a papirosoktól, ő könyvelt, a kasszát is ő ke*- zelte házasságuk első napja óta, az összes hivatalos elintéznivaló terhe az ő vállán nyugodott. Riečan ezekbe a dolgokba sose ártotta bele magát, és sose fájdította ezek miatt a fejét, hiszen mihamar rájött, hogy teljesen megbízhat a feleségében, és meg is bízott benne, nem szerette az ilyen és hasonló gondokat. Itt sem. Nem tudta hát, hogy amióta a segéd maga üzletel, és nélküle jár bevásárolni, mert neki minden idejét lefoglalják az új házzal kapcsolatos gondok, tennivalók, azóta vastagabban csorog a pénz a kasszájába. Semmit se vett észre, a felesége pedig nem szólt neki. Tulajdonképpen talán azért, hogy meg ne sértse. Hiszen igen könnyen rájöhetett volna Riečan is, amire rájött Riečanné: Volent a mester nélkül jobban üzletel, kisebbek a kiadásai, de nagyobb a forgalma. Riečanné a minden hét végén esedékes elszámolásból jött rá erre. Hallgatott, Volentnak se szólt semmit, noha persze az a saját munkája eredményéről többet tudott mint ő, hiszen mintha valahogy büszkébben és titokzatosabban viselkedett volna a kereset átadásakor, de azért Riečanné serényen törte a fejét, vajon hogyan csinálja ezt Volent, sőt eltűnődött azon is, mi mindent akar ezzel Volent neki és önmagának is bizonyítani. Két hétnek előtte, azon a szombaton, mikor Volent délután útra kelt északra, ahová mostanában üzletelni járt, Riečannét első ízben kedvetlenítette el a felismerés, illetve akkor még csak gyanú, hogy segédjük is kapcsolatban áll a csempészekkel. Nemcsak úgy minden ok nélkül jutott ez az eszébe. Fel északra Volent húst, zsírt és húskészítményeket szállított, haza pedig, pontosabban a Szőlős utca egyik romházának pincéjébe, többnyire olyan áruval tért meg, ami az UNRRA adománya volt, s amihez ott fenn északon cserebere útján jutott hozzá. A cserekereskedelem jól jövedelmezett neki. Szövetek, lábbeli, bőrök, gyógyszerek, különféle konzervek, kakaó, cigaretta, szeszes ital, de mezőgazdasági szerszámok is, gépalkatrészek, kerékpárok... csupa olyan holmi volt ez, ami sokkal többet ért a pénznél. Ezért a portékáért a legkönnyebben kapott vágóállatot, s nemcsak itt, hanem a határon túl is. Egyszer mondott erről valamit Riečannénak, de inkább csak felvetette mint lehetőséget. Hirtelen ráeszmélt, hogy miután Selmeczinével megkötötték a pompás üzletet, amelyhez tulajdonképpen elsősorban az ő, mármint Riečanné hozzájárulásával vette igénybe Volent a csempészeket is, minden valószínűség szerint nem szüntette meg velük a kapcsolatot. Rendkívüli sikereket ért el, máról holnapra mind gyakrabban volt mit árusítaniuk, a hús aránytalanul több lett. Volent csak hétfőn este jött meg üzleti útjáról. Kiderült, hogy közben északról már visszatért, éspedig még vasárnap. A következő napon vidéken üzletelt. Két jókora üszővel tért haza. Még aznap este mind a kettőt levágták, hogy másnap kimérhessék;. Mikor másnap ebéd után Volent elszámolt Riečannénak az útról, csak úgy mellékesformán megemlítette, hogy az üszők a folyón túlról jöttek. Majdnem az egész összeget, amit az útra és a vásárlásra kapott, visszahozta, ami annyit jelentett, hogy az üszőket az északról hozott áruért cserélte. A hiányzó pénzt ileltőleg Lancsarics annyit jegyzett meg, hogy a közvetítőnek adta, aki a jövőben is szerez a részére bizonyos pasasoktól ilyen gyönyörű marhát. Riečanné minden habozás és minden sző nélkül fogott egycsomő bankjegyet, átnyújtotta Volentnak, és a tintaceruzával, amellyel mindent be szokott írni egy kockás iskolai füzetbe, bejegyezte mint neki járó zsebpénzt. Volent a hüvelykujjával körülment a százkoronások peremén, elégedetten bólintott, de inkább talán azért, mert Riečanné nem számolta meg az összeget, megköszönte, és kiment. Az ajtó előtt kissé elkomorodott, de nem azért, mintha keveselte volna a zsebpénzt, dehogyis, nagyon szép jutalom volt az, amit kapott. Másvalamiért komorodott el. Riečanné észrevette, hogy Volent csak mímeli az arcán látszó elégedettséget. Amit sejtett, beigazolódott. A segédjük csempészárut hozott a mészárszékbe. Mivelhogy már előre megsejtette Volent titkos üzleteit, arra a megjegyzésre, hogy az üszők a vízen túlról valók, rögtön tisztában volt a helyzettel, egyáltalán nem jött izgalomba, és nem szólt egy szót se! Lancsarics valóban tartotta á kapcsolatot a csempészekkel. Nem volt olyan üzlet, amely békét hagyott volna az ő kalmár természetének, végtére már úgyis régtől fogva
