Irodalmi Szemle, 1979

1979/8 - LÁTÓHATÁR - Ballek, Ladislav: A segéd — I. (regényrészlet)

lámpást tartotta. Meresztgette szemét a sötétségre, és fülelt. A szekérzörgést a Bolt utca alsó végéről várta, a folyó felől, amelynek mentén délkeletnek, a leggazdagabb vidék felé vitt az országút a városból. Nem hallott semmit, a folyó felől sűrű fehér köd tódult a városba, porral és homokkal keverve hajtotta neki a szél az utcáknak. Azon a helyen, ahová a lámpás fénye esett, a finom szemcséjű folyami homok gyorsan változó vékony erecskéit lehetett látni. Sustorogva folyt le a bank épületének sarkán, és apró kupacokba gyűlt. A fénysávon időről időre átsuhantak száraz, kemény falevelek is, mint az üres dióhéj, és ha nagyobb homokszemek kerültek közéjük, az eszeveszett száguldásban baljóslatún csörögtek a járda kockáin.

Riečan fennhangon mondta:

— Gonosz éj... és vak sötétség.

Köhögött, aztán megpróbált köpni, de nem volt mit.

A fuvarosok négy órára ígérkeztek. Csak négyre, de mikor lehet hinni a fuvarosoknak? Előfordulhat, hogy előbb jönnek. Márpedig ő igazán nem óhajtota, hogy olyan korán dörömböljenek itt a kapun. A fuvaros nem tud illemet, a házba is úgy ront be, mint az istállóba, a lovai közé. Kijött hát eléjük. Alit mozdulatlanul. Messziről megvilágított szobornak lehetett volna nézni.

A szekerek valamivel négy előtt döcögtek be, a szél himbálta viharlámpás sárgás fényétől megvilágítva. Riečan már messziről észrevette őket, az elöl haladó szekér lovainak szerszámán csilingeltek a csörgők, mintha szán közeledett volna, pedig híre se volt hónak, mindössze a hold meg a nehéz, ólmos felhőburok jövendölte csalókán a havazást.

Koromsötétség, vad szél, csörgők, a megvasalt szekér zörgése, patkók csattogása, sárgásán viliózó fény... Riečan úgy érezte, hogy ez az egész mindenség nyomasztóan nehezedik rá. Mintha teljesen másutt és igen régen látta, tapasztalta volna. Egy darabig régi képek és hajdani beszélgetésfoszlányok kavarogtak a fejében, afféle idegen, egyúttal meghitt arcok: apja, anyja, testvérei arca. Szerencsére nem tartott ez sokáig: a novembri hajnal hűvösségében hamar felocsúdott.

A két zömök, nagybajuszú gazda, mindkettő fekete báránybőr sapkában és népviseletben (az egyik, a fiatalabbik, a szolgájával jött, a másik a fiával], ledobta magáról a subát, leugrottak a szekérről, nyújtóztak egyet, és odaléptek Riečanhoz, hogy paro- lázzanak vele. Áradt belőlük a szilvóriumszag, nem látszott rajtuk, hogy fáznának. Leugrottak a szekérről segítőtársaik is, a subákat ráterítették a lovakra, és nyakukba akasztották az abrakos tarisznyát.

Riečan kinyitotta a kaput, s megvendégelte mind a négyüket kolbásszal és szilvó- riummal. Míg ettek és iszogattak, ejtettek néhány szót a hidegről meg az útról. Pusté Poléból jöttek, a határtól kissé távolabb eső színtiszta szlovák faluból, odavalósiak voltak mind a négyen. Pusté Pole messze tájon híres a gyümölcsöseiről és pálinkafőzdéiről. Itt a városban is elismeréssel nyilatkoztak az emberek a Pusté Pole-i szilvóriumról, almapárlatről és édes körtepálinkáról. Azonkívül a Pusté Pole-iek szállították Palánkra a fát, az egészséges akáchasábokat, és az ottani férfiak egytől egyig olyan emberek hírében állottak, akik nem ijednek meg a maguk árnyékától, és veszélyes beléjük kötni. Jó lovakat tartottak, egészséges marhát, közülük került ki a legtöbb vajákos, és Palánkon megtelepedett belőlük három ügyes szabó is. A palánkiak válogatás nélkül minden falusiból roppant mód szerettek gúnyt űzni, de a Pusté Pole-ieket nemigen gúnyolták. A Pusté Pole-iek goromba emberek voltak, nem szívlelték a gúnyt, a csúfolódón egykettőre végigvertek ostorral. Nemcsak vajákos hírük védte őket, hanem a komoly természetük is. Hiszen itt a határmezsgyén ősidők óta sokat kiálltak. A török korból mind a mai napig megmaradtak mesterien megépített és álcázott családi búvóhelyeik. A törökök nagyritkán bukkantak rájuk. Úgy hírlik, még régebben építették ezeket a búvóhelyeket, még a tatárdúlás idején. Pusté Pole határa akácerdők között terül el, távol a többi falutól. A Pusté Pole-iek némely szavát és kifejezését még Riečan se értette, sőt Palánkon azt rebesgették, hogy a Pusté Pole-iek tulajdonképpen nem is beszélnek, hanem csak valahogy „lalláznak”.

A fát lerakták, jobban mondva ledobálták a kapu alá. A fuvarosok nem időztek sokáig. Munka után még haraptak egy keveset, hörpintettek rá, és már mentek is. Sietős volt a dolguk, kettőt akartak még térni.

Riečan becsukta, bereteszelte a kaput, és átmászott a farakáson, hogy bejusson az