Irodalmi Szemle, 1979
1979/8 - LÁTÓHATÁR - Jaroš, Peter: Láncok, láncocskák (elbeszélés)
Annyi ideje se maradt, hogy a síró feleségétől, a szüleitől és a testvéreitől elbúcsúzzék, olyan gyorsan eltoloncolták Krakkóba. De hét év is csak eltelik. Vendelín katonaruhában gyalog jött meg Krakkóból. Körülötte mindenütt tobzódott az ősz, és a földeken a krumpli fölött görnyedtek az emberek. Mögöttük a füstölgő tüzekben krumpliszár hamvadozott, mellettük meg a jószág legelészett. Szinte a lélegzete is elakadt, amikor a Kiserdő-dülőn krumplit ásó öreg édesanyját megpillantotta. Arrafelé indult, de kissé odébb megállt. — Jó napot! — köszönt restelkedve. Az anyóka abbahagyta a krumpliásást, és a kapájára támaszkodott. Ránézett Ven- delínre, elmosolyodott, és nagyot sóhajtott. — Jó napot, kiskatona — felelte. — Honnan, honnan? — Messziről! — mondta Vendelín, és elszorította torkát a bánat meg a félelem, hogy a saját anyja sem ismert rá. — Nekünk is van egy ilyen kiskatonánk, de ugyancsak messze — sóhajtott fel ismét az anyóka. — Édesanyám, hát nem ismer meg?! — kiáltott fel Vendelín, nem bírva tovább türtőztetni magát. — Vendó, fiam! — ujjongott fel az anyóka megtántorodva, szétvetette a kezét és csaknem elájult. — Édesanyám! — ugrott Vendelín az anyókához és elkapta. Boldogan ölelkeztek és csókolóztak össze. Leültek a porhanyós földre, és hosszasan, szótlanul nézték egymást, mintha most találkoztak volna először. Mikor fölszárították a könnyeiket, a szemük mosolyogni kezdett. — Lányod van, Jolanának kereszteltük! — mondta az anya. — Hát a feleségem, Anna? — tört ki a kérdés türelmetlenül Vendelínből. — A szülés elvitte — mondta csendesen az anyóka. — Apád sincs már, és én is bizonyára hamarosan elmegyek ebből a világból! — Édesanyám! — zokogott fel Vendelín a fekete rögön, belemélyesztette öklét és furcsán összegörnyedt. — A plébános is meghalt, a bajod okozója — szólalt meg az anyóka halkan. Megérintette Vendelín lesoványodott kezét, és megsímogatta. — De én nem járok templomba... Ha imádkozhatnékom támad, hát imádkozom magam! — Ne beszéljen erről, édesanyám! — jajdult fel Vendelín fájdalmasan. — Tudom fiam, tudom! — bólogatott az anyóka. Felemelkedett, és kedvesen elmosolyodott. — Gyere, vár a kislányod! — Hiszen nem is ismer! — Nem baj, majd hozzád szokik! Összekapaszkodtak és elindultak. Körülöttük szerte érett gyümölcseivel illatozott, repedezett és hasadozott az ősz. Tóth Elemér fordítása Turcsan László: Falu Nyitra mellett, 1979, akvareli, tus
