Irodalmi Szemle, 1979
1979/8 - Fábry Zoltán: Bécsi haláltánc-ének: 1921: — II.
ezt így, senki nem borzong; a többiek tapsolnak, dülledt fényes szemek néznek a színpadra, csak Lovagh hunyja be fájó szorítással szemét és veti fel ismét reménykedve a mozgó alakokra: — „Mily borzalom! Mindenfelé, amerre nézett, csupa csontvázat látott. A legkülönbözőbb csoportokban, állva, térdelve, guggolva, röpülve, táncolva az ordas, írómba vázaknak egy rettenetes karneválja, melyek körül halk háló és átlátszó légkör gyanánt, alig sejthetően úszkál az élő húsnak homályos emléke... S az idom- talan csontok kecsesen hajlongtak és zörgésüket szinte lehetett hallani a hazugul édes muzsikán keresztül.” Lovagh egy szerelmi csábtáncot néz, és haláltáncra ijed. Babits ezzel megfejti a paradoxont, a kezünkbe adja a kulcsot, a haláltánc alfáját és ómegáját, a mindent magába foglaló és mindent elmondóan magyarázó mondatot, az ékes betűkkel kirakott mesecímet: Novella az emberi húsról és csontróll A sokszor és annyit hangoztatott: tetőpontjára hágott mozgás!... Minden íz, minden porcika, minden, ami él, ami mozog — a legfelső fokon tehetetlenül, kötélzsibbasztón megáll... még mindenki mozgást lát: a legerősebb iram most történik, mert már egybeesik a mozgás és mozdulatlanság. Az egyiket látjuk, a másikat érezzük. — Az egyik kizárja a másikat: és mégis egyszerre, egy pillanat felfogó közében — egyszerre él, egyszerre van mind a két erő. Egy vakító pillanat: a rózsás hús és a csontok egyszerre látszanak. A másik pillanat már csalhat, a mi véges felfogógépezetünk egyet zökken és szemünk látja vagy az egyiket, vagy a másikat. De már kint vagyunk a kereten: vagy-vagy! Egy pillanat, egy helyzet van csak — és ez a kereten belül van: az összefogózkodás, a hirtelen, robbanásszerű összeérés, élet és halál egy vonalban, mozdulatban. Ezt érzi fel a művész, és ez adja a haláltánc képét és szövegét: az emberi hús és csont, egy látható pillanatra — undorral vagy odaengedőn — a végleges különválás előtt összecsap csalogató vagy halogató táncra. A következő pillanat már megoldás, kész eredmény — természettudományi tény, matematikai pontosság: mozdulatlanság vagy újabb mozgás. Emberi hús vagy emberi csont. Élet és halál. A küzdelem, a döntés utolsó fázisa — a legfokozottabb mozgás és pattanásig feszült váró mozdulatlanság: a haláltánc. Az élet furcsa lepelbe borítja az utolsó dolgokat — az enyészet fogát bátran kiálló utolsó maradványokat: a csontokat. A piros hús ölelően, védőén takarja el előlünk a félelmet; és ha érzi a védőburok imitt-amott a szakadást — tüntetve, hencegve karol a csontba, hogy megtévessze, körülhízelegje. Látja, hogy ki az erősebb, az élet érzi, hogy ki bírja majd a táncot, de egy utolsó felkínáló gesztussal ő akar ajándékozni, pózolni... és csendes lépésekben vagy játszi könyelműséggel táncol bírókra a halál elé. Mindig és megint csak az örök novella az emberi húsról és csontról.... Babitsnak ez a meghatározása, erővel megragadott felérzése nem lehet a véletlen szeszély műve, mert költeményeit lapozgatva ez a motívum tudatosan életre kel éppen „Haláltánc” című versében, tehát egy valóságos haláltánc-énekben. És ha annak idején az illető helyen nem említettük, úgy ez szándékkal történt, mert amikor egy utolsó felvillanásra — a Reigen re emlékezve — búcsúképp még egyszer magunk elé akarjuk Idézni a haláltánc énekek beszédét: fáradt és kopott szavunk visszhangjaként — Babits tollával rójuk az utolsó sorokat: „... élve trónol a halál, jöjj csak, jöjj el, rossz madár, vesd le lepedődet, vesd le bőröd, húsodat, hadd szorítom csontodat, meztelen csípődet! Jár a tánc és zörg a csont: így se félek tőled; jöjj, öleld meg, régi csont, régi szeretődet. Fagy ölelget, csont a lánc: borzalomban, kéjjel —
