Irodalmi Szemle, 1979
1979/8 - Fábry Zoltán: Bécsi haláltánc-ének: 1921: — II.
A halál nagy ünnepe elmúlt... A lelke félelme, a szív ijedt dobolása alábbhagyott, de még mindig megvan. A hideg csontkéz szorítása éveken át rettenetes volt, ha az ujjak szétkapcsolódtak és mindig jöhet egy újabb pillanat — ős ettől a pillanattól szabadulni, menekülni kell — mindenáron. — Nem lehet, nem lehet... dobolta vissza reménytelenül a szív. És minden embernek van szíve. Azóta egy furcsa lélekszámlálás történt ... és sokan voltak a meghívottak, de kevesen — nagyon kevesen a választottak. A csalás megtörténhetett; és hiába volt halál, és hiába volt nehéz élet — az új hívők serege elindult: csalni az életet, nem nézni félre, könnyíteni minden lépést, szépíteni mi-nden pihenést. Éljen az élet! Az új vallás nem jött váratlanul: mindig így volt, minden világégés után, de a szívek, a lelkek kis tábora sohse törpült meg ennyire és sohse élt a földön annyi cinikus életélvező — mint éppen most. Én — lélek, szív nélkül, egyedül én —, hogy enyém lehessen, ami nem az enyém, hogy ne legyen erény és ne lehessen bűn; nincsen múlt, hogy ne lehessen jövő; most vagyok, most élek és nevetve élek: ez lett az új vallás, új hit, új remény. Egy mély völgy fenekén egy párolgó fazék, és körbe mindenütt lefelé csúszó, lihegő, marakodó élősdiek: egymás hátán, testén, egymást tapodva, előzve, hátráltatva, óvatosan és rohanva — az ingerlő pára felé. Nyálkás testük nyoma ott marad mindenütt. Sokan eltaposódnak, sokan elkábulnak a gőztől, még oda sem értek, már végük van. Vannak, akik elérik a fazék szélét, és veszett örömmel vetik be magukat. Az élet. Az elaltatott, megcsalt, mámorba fullasztott élet. A mi korunk. Az önzés kegyetlen uzsorása, a mámor féktelen ünnepe. A megcsalt élet... Kevesek összeharácsolt öröme: mindnyájunk sírása. A nevetők élnek — a sírók menekülni akarnak, de nem lelnek ajtókat: gúnyos nevetők pokoli számítással rejtegetik azokat; a riadt arcok zavartan keresnek utat, menekülést... azután... azután együtt nevetnek a nevetőkkel. A mi korunk, annak mindent átfogó, hatalmába kerítő erkölcstelensége. Az élet tánca! Ez az élet elrúgta a fehér koponyát. Részeg ordítozással, magáról megfeledkezetten gyalázza minden lépésében. Ez az élet a haláltól fél és mindent félt. így volt ez mindig. Volt egyszer egy hatalmas nép, egészséges testtel, egészséges erkölcsökkel. Az övé lett minden, a föld, emberek, állatok. Jött aztán egy kor, az emberek (akik titokban már nagyon vágyódtak rá) meglátták a zöld völgy mélyén az ingerlő gőzű mámor fazekat és nekirontottak. És minden odaveszett. Az idő távlatából nyugodtan szemlélő mai történetíró így ír akkor a rómaiakról: „Nagyon természetes, hogy ennyi bizonytalanság eredményéül, e tátongó erkölcsi űr peremén ott áll az a rém, mely ráveti árnyékát minden magáról bizonytalan korra: a halál félelme. Mikor az ember nem tudja magát meggyőzni arról, hogy az élet a magasba tör, valamely eszményi cél felé, melyet senki emberfia egyedül, a maga erejéből soha nem fog elérni, mikor az élet egyetlen céljának maga az élés tűnik, akkor a lét korlátoltsága nyugtalanít, fölzaklat és elszomorít.”27 — És a nevető Horatius lemondóan csap a húrok közé, titokban, halkan így énekel a költött személynek Postumus-nak (mert az élőknek nem is merné megmondani, mert az élők nem akarják meghallani): Eheu fugaces, Postume, Postume, labuntur anni, nec pietas moram rugis et instanti senectae afférét indomltaeque morti; (Carm. II. 14.) Egy győzelmes, erős nép kincsek és hatalom birtokában — mulatságból, szeszélyből nekifogott az élet, a mámor táncának, hogy elhessegesse a halált. A gazdag, erős Róma nem bírta az iramot, és unaloműző élettánca: egy birodalom haláltáncát eredményezte. Ha ugyanezt, egy legyengült, földre tiprott nép próbálja meg — kétségbeesésében — az eredmény nem lehet kétséges. Bécs, a háború koldus özvegye. Egy nagy ország történeti levegőjű, kedélyes fővárosa — néhány tartomány legnagyobb városává süllyedt. Vérzett és mindent elvesztett. Elvesztette hitét egy új feltámadásra, elvesztette népét egy új harcra. Fekete 27 Ferrera: Róma nagysága és hanyatlása. — 5. kötet, 92. I. (Bpest, 1916)
