Irodalmi Szemle, 1979

1979/8 - Kövesdi János: Beethoven: Holdfény-szonáta, opus 27/2 (novella)

halad. Se előzni, se lemaradni nem lehet. Tartani kell a tempót, melyet az előtte menő és a mögötte felzárkózott gépkocsik diktálnak.

Fél órán belül sűrű köd telepedett a tájra. Az autókaraván alig negyven kilométeres sebességgel vonszolódott az úton. Az útszakasz, melyen éppen haladtak, ráadásul kásás is volt — délután alighanem havazott errefelé. Losonc közelében jártak. Most már a teljesen áthatolhatatlanná töményedett ködpalást meghozta a — várható — balesetet is. A két egymásba futó kocsit a többiek közönyösen kikerülték és a farkastörvény szabályai szerint továbbhajtottak. De a baleset így is két részre szakította a kocsisort. Puskásék a harmadik helyre kerültek a levált kocsik között. „Ne haragudjatok barátaim

— mondta magában Karcsi, miközben elhaladt a szerencsétlenül jártak mellett —, nem állhatok meg, hogy segítsek, mert a többiek az árokba szorítanának.” A konvoj első része eltűnt a sötétben. A vezérkocsinak nyilván jó erős reflektora lehetett, hogy olyan gyors tempóban vonta maga után a fénylánc első felét. A második rész épp az ellenkező okból mind lassabban vánszorgott. Karcsi lenyomta az irányjelző kart és az élre tört, de a Dacia sem volt többre képes, mint az előző vezér.

— Édesem — mondta az útkereszteződés előtt Puskásné —, nincs értelme, hogy tovább küszködjünk. Háljunk meg Losoncon.

A mérnök tétovázott, majd ráállt a javaslatra.

— Rendben van.

Az első szálloda előtt leparkoltak, melyet a járókelők ajánlottak. Régi ütött-kopott szálloda volt.

Irén flntorgott, de végül is azt mondta:

— Egy éjszakára megteszi.

Karcsi rábőlintott.

Fölvitték a legszükségesebb dolgokat, és lementek az étterembe vacsorázni.

Puskás mérnök végképp nem emlékezett rá, mit vacsorázott, csak a sör kesernyés ízét érezte szájában, amikor bezárta maga mögött a szóbaajtót.

— Valamit elfelejtettem, mindjárt visszajövök.

öt perc se telt bele, egy fiatal pincér jelent meg az ajtónyílásban. Pezsgőspalackot hozott zöld műanyagtálcán, két pohárral.

— Hát akkor isten éltessen — mondta furcsán csengő hangon Irén, kényszeredett mosollyal. — Ha nem tudnád, ma Károly-nap van, szívem.

Puskás csakugyan nem gondolt rá, hogy neki ma névnapja is van. Nem sokat törődött a névnapokkal, csak a kerek születésnapokat tartotta számon.

Átható pillantást vetett a feleségére és felemelte a poharat. Nem ízlett neki a pezsgő a sörre, de ivott. Átérezte a helyzet teljes ellentmondásosságát, ám Irén szemlátomást nem törődött az ilyesmivel.

Szép kis névnapi kvaterka, gondolta fáradtan Puskás. Pofán loccsantani magamat pezsgővel — az illene most hozzám. Hirtelen eszébe ötlött: miért hagyta, hogy meg- Igyam azt a fene keserű sört, ha pezsgős köszöntőre készült? Hiszen már vacsora közben meg kellett, hogy szülessen benne az ötlet. Várjunk csak! ö mit ivott vacsora után? No mit is? ... Sört nem. Megkérdezzem a pincértől? Ä, ostobaság.

— Mindjárt jövök.

A pincér csodálkozva nézett utánam: néha paff marad az ember, olyanokat kérdeznek a vendégek.

Szóval semmit! Sejtettem. A magad kedvéért rendezted a névnapod, te önző fagyöngy, hogy a gyomrod könnyebben eméssze a nagy adag bifszteket. Vagy betegesen gyanakvó vagyok már iránta? Ki tudja? Lehet. De ami azt illeti, a fineszességéból és a közönyéből ilyesmi is kitelik. Egy tény: a temetésre sem akart eljönni. Az anyósa, az én anyám temetésére. Szinte rá kellett kényszerítenem.

Ettől fogva Puskás komorabb lett, mint volt. De ivott. A második üveget ő maga hozta fel.

A felesége közben levetkőzött, és kombinéban járkált a szobában.

Puskás az ablakhoz állt, a város fényeit nézte. Bár ketten voltak a szobában, rettentően elhagyatottnak érezte magát. Csak most ébredt tudatára, hogy ő voltaképpen árva lett. Megjelent előtte a becsukott szülői ház, gondolatban végigjárta az üres és hideg szobákat, a hólepte kicsi udvart, elsurrant a tornác alatt, melyről hosszú jégcsapok