Irodalmi Szemle, 1979
1979/8 - Veres János: Sajógömöri órák (vers)
VERES JÁNOS Sajógömöri órák i Erre jött fel a Várhegyre kabar ősöm, ezen az ösvényen — tüdeje mellemben zihál, verejtéke arcomon csurog, — fenn a tetőn megállt, szétnézett a tájon. Vigyázta a jól belátható völgyet, a folyót, a nyájat, magának s a nagyobb családnak, mellyel eggyé vált az idáig vezető úton, ugyanazt a nyelvet beszélve immár, noha furcsán ejtve a szót; vigyázta a szoptató asszonyokat, a kunyhóépítőket, ligetek esti énekét, várbéliek nyugalmát. Figyelte, nem lobban-e fel a másik hegyen a társak jelzőtüze, közelgő vészt tudatva. Nem cigarettám füstje csípi a szemem: azé a tűzé! 2 Ök neveztek ki engem ide mai őrnek, utódnak a tisztségben — bár okmányt nem adtak róla; őrzöm hát levegőhiánytól fulladozva a hajdani véghelyen gályarabok lábnyomát, vöröskokárdás bakancsosok sírját, a vár puszta helyét, kisgyermekek totyogását, a talpasguzsalyt, kázsmírkendőt, a napfényt s fűszálakat. 3 Ősz kőműves mondja koccintás közben: egyszer — nem tudja miért — lefeküdt hasra, s megcsókolta a földet. Érdes keze rovátkái sorsom útjai; — vajon azok lesznek-e eltemető árkaim is? Ma még élek, előttem pohár, s odakint a Várhegyen gyöngéd szél fésülgeti az ártatlan füvet.
