Irodalmi Szemle, 1979

1979/8

Dúdor István, Roskoványi István, Turcsan László, Varga Lajo3 — négy fiatal művészünk grafikáiból és festményeiből nyit tárlatot e számunk. Szerepeltek már máskor is együtt így, négyesben — igazi tárlaton; tulajdonképpen ez adta az ötletet, bémutatni őket közösen. Nem azért mert egytörekvésű művészekről van szó, és nem is egészen azért, mert fiatalok, hanem mert így, kicsiben is éreztetik a nagyot: a teljesség „hátborzongató“ lehetőségét, s még valamit — a művészet sérthetetlen öntörvényűségét.

Minden út, ezúttal nem Rómába, hanem az Egészbe vezet, minden Ér az Óceánba siet — röppennek föl bennünk a szállóigék műveiket ízlelgetve, s nem is a nagyotmondás, inkább az igazmondás izgalma okán. Mert kiforratlanságuk válik izgalmassá — éppen az igazmondással párosulva. Mindük másként — s nem is egyforma intenzitással — próbálja „megszerkeszteni“ az ideát, igyekszik formát adni a káoszból ellopott és elgondolt rendnek; mindük egyénien akar hangot adni rettenetnek, tiltakozásnak, szépségnek, emlékezésnek és elragadtatásnak is. Ügy hisszük, ez így van jól, és úgy tudjuk, szükségünk is van rá: nekünk, a világnak. Mert a művész csak ezt teheti; a világosság hőse akar lenni — mindig a meglévő rossz ellen él, mindig egy teremtendő jobb mindenért. Fiatal művészeinknek a lehetősége erre ■ jobb szó híján — határtalan. Megközelíthetik a teljességet, de el is bukhatnak útközben.

E tenyérnyi helyen lehetetlen megrajzolni sorsuk máig kivésődött vonalait; művek helyett sorsot mondtunk tudatosan, mert a művész sorsával pecsételi meg műveit, a művek viszont a művész sorsára tesznek pecsétet. Elmondtuk már máskor és más helyütt — némelyikükről lapunkban is —, milyen színű és illatú virágot hajtott eddig a tálentu- muk; jelzésként most csak annyit, a hazai jó föld fölszántatott, a mag elvettetett, s az első termések már be is takaríttattak. Ha meg is tehetnénk, nem jósolunk előre jövőjükről. Egy tény eléggé jól ismert: a közép-európai éghajlat mindig is sokat ígérő volt — átjárják ugyanis a világ szelei.

Kulcsár Ferenc