Irodalmi Szemle, 1979

1979/7 - KRITIKA - Tőzsér Árpád: Egy portré módosulása

(„figyeli-füleli”), illetve a belső rímel („kereke forog-e”) s lejtése pedig megint csak a második sor /-jeire, r-jeire, és metrumára kapcsol vissza.

A második négy sor ihletése szintén térbeli, vagy ha úgy tetszik: realista. A költő tekintete az emberről visszasiklik a természetre, a tablóra új szín kerül. A „Pacsitt — pacsitt — pacsitt” szintén madárhangnak tűnik, de teljesen más hatású, mint a bevezető „Uhú-uhú-uhú”. Ez felszabadultabb, jókedvűbb s talán gunyorosabb, mint amaz. A strófa a kezdő sor a, cs, I hangjait variálja. A „kofa” önmagában is ironikus képét a „Röcsöge” s „csöpög a köcsöge” frázisok grimasza torzítja karikatúrává. A vers- szak zenei egységét a belső rímek („ko/a jön, iho/ a faluja”), a rímjátékok („csöpög a köcsöge”) s a vers alapmértékét, a tribrachyst (UUU) szaporázó lejtés biztosítják.

Oj zenei motívumot tartalmaz a strófa záró sorában a „zötyög a batyuja” hangsor. A ty hangok új szólamot kezdenek s a következő versszak kezdő sorában felerősödnek. A „Fütyürr- fütyürr- fütyürr” hangsor azonban nemcsak madárhang lehet, lehet a kocsikerék hangja is. Megpörgetett r-jeivel a „döcögő kocsit” asszociálja versbe, a „kocsi” a „kocog” kifejezéssel rímel, a „kocog” szó c-je a „malac” c-jére utal. A harmadik sor a bevezető sor ismétlése, a negyedik sor pedig mintegy összefoglalja a 2. és 3. vers- szak zenei hangjait: a korábban elszórtan meg-megpendü!ő cs, i, b, e, k, a, c, r, l, o hangok mintegy „mester-sorba” szerveződnek.

A záró négy sor első sorában megint a természet hangját halljuk: egy kakukk ka- kukkol s erős k hangjaival a kocsi „babjára” s a „fcisefára” tereli a figyelmet. Megtudjuk, hogy a bakon „rezeda levél rezeg”, s hogy a „kisefa” „rozoga” s hogy „mozog” s ezért „ki vele”, azaz el kell dobni. A „rezeg a ... rezeda”, a „mozog a rozoga” s a „levele” s „ki vele” frázisok szinte az egész hangtestükkel összecsengnek, s így a teljesség érzését keltik. Minden hívó rímhang megtalálja a maga felelő rímhangját, semmi sem marad függőben, minden a helyére kerül. Hátra még nyúlnak motívumok (pl. a k és l hangok), de előre már nem: a vers zenei síkja befejeződik.

S befejeződik az epikai sík is: miután a horhosban körültekintettünk, most megint az első strófa szekerét látjuk. A kör bezárult. S közben megismerkedtünk a piacra igyekvő kofával, láttuk, hogyan zötyög a batyuja s csöpög a köcsöge, s láttuk a kocsi után kocogó malacot. S mindezt a természet hangjai-tárgyai közé ékelve, hátterébe ágyazva. Mintha a költőnek egyetlen célja lett volna: megmutatni a természetben az embert s az emberben a természetet! A gyermek szemével lát, de a látottakat nagyobb összefüggésekbe szervezi s ezzel mintegy láttat is. A nyelv összefüggésein keresztül a természet összefüggéseinek felismeréséhez vezeti olvasóját s így nemcsak beszélni, de gondolkodni is tanít. S így lesz a jó vers minden különösebb pedagógiai célzat nélkül is erősen nevelő hatású.

De nem hallgathatjuk el, hogy a nyelv összefüggései nem minden esetben vezetnek valós természeti összefüggésekhez. A bevezető strófáról azt mondtuk, hogy az „üres a szekere” frázis a „fukar a fuvaros” főmotívumainak s mértékének az Ismétlése. Csakhogy a zeneileg öszefüggő két hangsor jelentéstanilag nem kapcsolható össze. A „fukar fuvarosra” ugyanis nem az jellemző, hogy „üres a szekere”, pontosabban: a két kijelentés között nincs okozati összefüggés. A hiányzó láncszem miatt nem kapcsolható a sor jelentéséhez a strófazáró sor közlése sem: „figyeli-füleli, kereke fo. rog-e?” Miért? — kérdezzük önkéntelenül. Mi baja a keréknek, hogy figyelni kell? S kérdéseinkre nem kapunk választ. A nyelv összefüggései hamis kapcsolatba hozták a természet tárgyait.

Hamis tárgyi összefüggést közvetít a „rezeg a bakon a rezeda levele” is. A költő eredeti elképzelése valószínűleg az volt, hogy a bakon ülő kocsis kalapján rezeg az a bizonyos rezedalevél, de az akusztikailag vitathatatlanul szép sor csábításainak engedve, s esetleg úgy gondolva, hogy a gyermekvers elbírja az ilyen irrealitásokat, kihagyta a közlésből a kocsis kalapját, s így megszületett a bakon termő rezeda abszurduma.

Támadható az utolsó sor valósághitele is: „mozog a rozoga kisefa — ki vele!” A „kisefa” (helyesen kisafa) azért kisafa, hogy mozogjon, ha szilárdan a kocsihoz' lenne erősítve, akkor gátolná a lovat a mozgásban. Ha tehát mozog, azért még nem rossz, nem kell eldobni. Nehezen elképzelhető az egyetlen karikából s lécszerű keresztfából álló „kisafának” a „rozogasága” is, de még nagyobb baja a sornak, hogy kint a természetben a „ki vele!” kifejezésnek egyszerűen nincs értelme. Ki vele? Hová, hogyha