Irodalmi Szemle, 1979

1979/7 - MŰHELY - Cuth János: Lélekharang (novella)

határozottabbá vált, s a bejelentés meglepő ereje múltán mindinkább Korompai sar- latánságát bizonygatták. Az utólagos vélemények egyike, a gyakorló orvos kézikönyvét javasolta Korompainak elolvasásra. Ösztöne és bizonyítottnak vélt felfedezése viszont arra ösztökélte Korompait, hogy szívósan és lankadatlanul tovább kísérletezzen mindaddig, míg felfedezése kellő figyelmet nem kap a tudomány és gyógyítás berkeiből.

Korompai ogy külföldi orvosi szakfolyóiratban lapozott fáradtan, miután néhány frissen kioperált szervet elhelyezett a mélyhűtőben. Hirtelen felvillanyozódva fölütötte fejét a lapokból, fölkattintotta asztali lámpáját, amelynek fényénél ismételten elolvasta az ismeretlen mexikói orvos szövegét: „... Egyes európai orvosok a legmagasabb fórum megtévesztésével, a kuruzslók problémakörének tárgyával zaklatják a tudósok tekintélyes társaságát, elhomályosítva ezzel a magasröptű célt: az emberiség egészsége érdekében kifejtendő, elmélyült, tudományos összegező munkát...”

Ez volt tehát a világgá röppentett szenzációnak, mint egy akna távoli becsapódásának visszhangja, egyben a végső impulzus. Korompai, tehetetlen indulatában fel-alá sétált laboratóriumában, minduntalan nekiütközve valamelyik állványnak, részvéttelen fénnyel ragyogó műszernek. Hajnalig rótta véget érni nem akaró útját a laboratóriumban, s aztán mikor a hajnal fénye vetődött be az ablakon, mintha elméjében is világosság gyűlt volna.

Korompai műtéthez készülődött. Ajtajára kiakasztott egy táblát, amely megtiltott mindennemű zavarást. Bezárta az ajtót, és előkészítette a műszereit, kiválasztotta a legépebbnek tűnő szervet, amelyen a legkevésbé látszottak a sorvadás tünetei. Elvégzett magán néhány rutinvizsgálatot, amelyek eredményei lehetővé tették a szinte elképzelhetetlent: hogy szerv- illetve lélekátültetést hajtson végre önmagán. Tükröt erősített a műtőasztal fölé, és egy serkentő injekciót szúrt magába. Azt már előzőleg is sejtette, hogy jómaga is azok közé tartozik, akikből hiányzik a szóban forgó szerv, vagy pedig végképp degenerálódott benne. Végső alapossággal áttanulmányozta újra az ősi papirusz szövegét, lezuhanyozott, és egy jódba mártott vattacsomóval megjelölte magán a leendő vágás helyét. Alapos szemlét tartott az előkészített műszerek és segédeszközök felett, keze ügyében helyezte el valamennyit. Felmászott a műtőasztalra, meggyújtotta a lámpákat feje fölött. Testén akkora nyílást vágott, hogy kényelmesen dolgozhasson. Sebe nem vérzett, mintha szervezete is helyeselte volna Korompai műveletét. Tükörben nézve végezte aprólékos munkáját, amelyet az erek és idegek sokasága képtelenül bonyolulttá tett. Már alkonyodott, mikor Korompai a hatodik injekciót szúrta magába, a műtét pedig még a felénél sem tartott. Mindössze rövid pihenőket engedett meg magának, hogy elfáradó kezeinek továbbra is hasznát vehesse. Szomjúság gyötörte, ezért egy vattacsomót átitatott vízzel, azzal nedvesítette meg arcát és ajkait.

A kora reggeli nap már erősen bevilágított az ablakon, amikor bevarrta sebét, elvégezte az utolsó öltést, aztán mély, éltető álomba merült. Reggel egy súlyos beteget gördítettek tolókocsin Korompai laboratóriuma elé, mivel a műtő foglalt volt, a beteget pedig sürgősen operálni kellett. Az ajtót zárva találták. Csöngettek, kopogtak, végül az oldali bejáraton jutottak a laboratóriumba, s a szemük elé táruló látványból valameny- nyien megértették, hogy mi történt. Korompai aludt. Bár sápadt volt, a főorvosnak s az aszisztensnek feltűnt, hogy Korompai nyugalomban lévő arcának sokkal szabályosabbak, nemesebbek vonásai, mint amilyennek addig észlelték. Most néhányan, köztük a főorvos is, odaléptek hozzá, és óvatosan megtapintották csuklóját. Korompai felébredt, maga köré vonta fehér kórházi leplét, s láthatóan újjáéledve lépett le a műtőasztalról. Mielőtt eltávozott volna, részvétteljes pillantással illette az operációra váró beteget, aki pillantásától tüstént meggyógyult. Aztán Korompai súlytalan léptekkel a vén gesztenyefák árnyalta udvarra ment, és a tágra nyílt szemek ámulatára az ég felé emelve karjait, fölemelkedett a földről. Patyolatfehér leple végső búcsút lebbent, s az orvos faőriások csúcsai felett tovalebegve eltűnt a fátyolos levegőégben.