Irodalmi Szemle, 1979
1979/7 - Hamilton Finlay, Ian: A telekvadászok (egyfelvonásos)
John: Nem. Egy faágra akadt rá, ott, ahol utoljára halásztunk. Ráakadt a víz fölé lógó ágra és ebből jöttem rá, hogy abban a patakban nem ml halásztunk először, mint maga mondta. Mr. F.: Fiam, én nem állítottam, hogy abban a patakban még sohasem halásztak. Én csak annyit mondtam amikor odaértünk, hogy lehet, hogy abban a patakban még sohasem halásztak. John: De nem úgy volt, hiszen a horgot ott találtam ráakadva az ágra. Mr. F.: Persze, hiszen aztán én is rájöttem. Amint elkezdtünk horgászni, már láttam, hogy nem mi vagyunk az elsők, akik pontyot akarnak fogni. Távolról sem az elsők... John: Rá se szagoltak a horgainkra... Mr. F.: Bizony igaz. Nem is tagadom. De fiam, csak nem alázkodunk meg annyira, hogy kukaccal horgászunk? Hát olyan horgászok vagyunk mi? (Zavartan elhallgat. Nem kap választ.) Hm? John: (elgondolkodva): Szép lenne ha fognánk egy pontyot... Mr. F.: Fiam, téged hallgatva az ember akár azt hihetné, hogy még sohase fogtunk pontyot... John: Mégis szép lenne, ha még egyet tudnánk fogni... Mr. F.: És miért ne tudnánk? John: Nem tudom ... Mr. F.: Na látod. (Szünet. Aztán, már ezredszer): Fiam, szerintem még rengeteg olyan patakocska csörgedezik országszerte, amilyet mi keresünk. John: Igen ... Mr. F.: Igen. És bizonyára tele vannak ártatlan kis pontyokkal. John: Igen ... Lehet... Mr. F.: Lehet? De fiam, ha én mondom! Ezekben a patakocskákban hemzsegnek az olyan pontyok, amelyek még csak álmukban se láttak horgot. John: De mi lesz, ha rájönnek a csalásra? Mr. F.: Azok a kis pontyok? Ne beszélj zöldségeket. Hogyan jöhetnének rá, amikor olyan ártatlanok — hiszen még azt se tudják, mi fán terem a csali — hogy mindent bekapnak, ami csak eléjük kerül. John: Tényleg azt hiszi, hogy fogunk valamit? Mr. F.: Valamit...? Fiam, te pesszimista vagy. Tucatjával fogdossuk majd őket. John: De mikor? Mr. F. (bizonytalanul): Hát, izé, holnap... John: De mi lesz, ha nem akadunk olyan patakra? Ha minden úgy lesz, mint a múltkor? Mire odaérünk, már a tavacskák is mind el voltak foglalva. Későn indultunk-. Maga meg egyre csak azt hajtogatta, hogy „Ne siettess engem”. És mi csak mentünk, mentünk, és cipeltük azt a nehéz cuccot, és mire összeraktuk a botot, már ideje volt hazaindulni. Mr. F.: Hát ez igaz, beismerem. De lásd be, hogy az a hely, ahová a múltkor mentünk, nem volt eléggé elhagyatott. Ebben volt a bibi... John: Igen. Persze, mert oda kellett mennünk, ahová a busz vitt. Mr. F.: Na várj csak, szerzünk mi még autót magunknak. Egy kicsit megszedjük magunkat, aztán veszünk magunknak egy törpe autót, és akkor... John (félbeszakítja): De holnap még nem lesz autónk. Mr. F.: Nem. Holnap még nem ... De akkor is .. . John: Akkor is mi? Mr. F.: Hát, akkor is ... Akkor is foghatunk egy pontyot... John: Nem hiszem hogy valaha is találunk egy elhagyatott patakocskát. Vagy akárcsak egy nekünk való telket... (Zene. A fény fokozatosan kialszikj Mr. F.: Ugyan már... Ne beszélj zöldségeket. Miért ne találnánk olyan patakot. És telket is. Nincsenek nagy igényeink. Hiszen csak egy házikót akarunk. Egy vidéki házikót petróleumlámpákkal — és egy patakkal, amely nincs túl messze. Ahol még senki sem horgászott. Ahol a pontyok vadul ráharapnak a csalétekre, és ... és az ablakunkba csapják a vizet a farkukkal, és ... és még aludni se hagynak... a szemünket se tudjuk majd lehunyni egész éjjel. De nem is baj ha nem alszunk,
