Irodalmi Szemle, 1979

1979/7 - Fábry Zoltán: Bécsi Haláltánc-ének: 1921

Ha előbb megemlítettük, hogy a haláltánc-ének és kép egy valóban létező műfaj, úgy eljárásunk csak annyiban lehet önkényes, amennyiben ezt a műfajt kiterjesztettük más formailag idegen termékre. A különbség tehát csak külsőleges, a lényeg, a tartalom, a belső összefüggés megmarad — és a mi esetünkben ez a fontos: hisz teljes ellentétet kell egyeztetnünk.

A formai nyűgöt már a haláltánc-ének meghatározásánál le kell dobnunk, hogy fejlődését nyomon követhessük, és így a nyert eszmékkel paradoxonunkat megközelítsük. Mert ha ragaszkodunk a külsőleges formához — már az indulásnál, a középkornál megrekedünk, és az ugrás innen — 1921-re egy kicsit veszélyes és szeszélyes lenne. Nem adhatunk itt rendszeres pontos genezist,3 témánk szavaival élve, csak vázat nyújthatunk, melynek darabjai talán zörögnek, talán rosszul kapcsolódnak, de azért a táncot megkezdhetik.

Kiindulási pontunk kissé messze esik a konkrét adatoktól, de egy érdekes kezdő ugrásra nyújt alkalmat. Darwin, egyes utazók egybehangzó megfigyelése alapján ezeket írja az ausztráliai atlasz-madarakról: ... „szerelmi némajátékaik véghezvitelére kis lugasokat építenek... egyesegyedül a szerelmi hódítás céljaira. ... A lugasokat különbözőképp díszítik fel. Az atlasz madár vidámszínű tárgyakat gyűjt, olyanokat, mint a papagájok kék farktollai, kagylók és megfehérült csontok...” Nem említjük ezzel kapcsolatban az állati esztétikát, számunkra most a megfehérült csont a fontos. Egy kezdődő szimbólum, melyet öntudatlanul vittek be a madarak szerelmi tanyájukra. A kaszás rém, a fekete gyász — nevető fehérségű darabja: a zörgő csont, melyet egymásnak tetszelgő, szerelmes tánclépősekkel taposnak — a madarak, öntudatlanul csinálják, és mi a közös nevezőért, a táncért említjük, mely itt az élet tánca a zörgő csonton. A fehér színű, komorságában lehatványozott szkeleton, mely ilyen alakban került a művész fantáziájába, egy kis hátborzongató kacérsággal: a fehér csontok táncra ölelődnek. A fehér vázra később köpeny került, sötét vagy megint csak fehér szinű köpeny, — néha szakadozott: látni a bordákat, és a csontok most már vigyorognak.

Egy kezdődő szimbólumról beszélünk — a fehér csontról, mely lassan-lassan összeáll teljes vázzá és a legprimitívebb barlangbeli kőkarcoktól, a ködösen, bizonytalanul terpeszkedő misztikus vonal- és hangvezetésig — a halál képe egyformán és mindig a szimbólum legáltalánosabb kifejezője maradt; és éppen ez jelenti a művészet motívumainak nagy hányadát, annak magyarázata a szimbólum esztétikai jelentőségében rejlik, amint azt az erre leghivatottabb teoretikus, Max Schlesinger is vallja. „Valamely műtermék hatását nem csak érzékeink — a szem, fül és orr — közvetítik, de ezekhez még egy másik dolog is járul: a megérzés, mely a művészetben az érzékfelettit sejteti, vagy éppen értésünkre is adja. Az esztétika azt a fogalmat a symbolum névvel jelzi, és nagy gondot fordít rá.”* Ha van valami, ami ezt az általános véleményt megerősíti, úgy a haláltánc-ének és -kép, mint a legtisztább szimbelizálás, bizonyára az.

A haláltánc-énekek eredetét a középkorból származtatják. A középkori ember mindent a vallás által néz és lát. A szerzetesek költészete ez a kor, az ő világnézetük, mely nem ismeri a világfájdalmat; az élet nyomorát a legendák, a jövő örökélés reményének hite enyhítette. A képzelet a túlvilág kapuját döntögeti és az ember megalkudik a nagy kaszással: szolgájává teszi, vagy ő maga lesz a szolgálója: a mártírok boldog mosollyal, hálával fogadják a suhintást. A „sötét középkor” magáévá teszi az egyenlőség első sugarát, a megdönthetetlen kényszerűséget, a büntetést és jutalmat: a halál előtt mindenki egyforma!

Kezdetleges drámai játékok naiv beszélgetései és ábrázolásai adják a haláltánc-ének csíráit Franciaországban.5 A kézírás csakhamar átveszi ezt a szerepet és ciklikus ábrázolásban előttünk állnak az emberi társadalom különféle képviselői: a pápa, a püspök,

3 Betegen, falusi magányban (méghozzá Szlovenszkón) a rendszeres kutatástól elzárva ezt meg sem kísérelhettem, így csak emlékezetemre és a véletlen rendelkezésre álló adatokra támaszkodhatom. Itt említem meg, hogy a hazai irodalomból nehezen nélkülöztem olyan két alapvető munkát, mint Elek Oszkár: „A halál motívuma és a haláltánc” c. tanulmányát és Balázs Béla: Halálesztétikáját.

4 M. Schlesinger: Geschichte des Symbols. — Berlin, 1912. — 147. I.

5 Beöthy Zsolt: A magyar lírai költészet története. (Egyetemi előadás után) Bpest, 1907.