Irodalmi Szemle, 1979
1979/7
Felező idő (Móser Zoltán fotóiról) Hozza a levél Móser Zoltán dantei üzenetét: 33 évesen, életútjának felén összefoglaló kiállításra készül. Hogy ez a gyerekember, mindig iugárzó kamasz-művész is az erdő közepére ért el, s most már első lépéseit teszi a kifelé vezető úton? Ezt nehezen tudom magamban értelmezni. Bár ugyanezt magemról is jól tudom, bár még kamasz-lélekkel, de én is első lépéseimet teszem életem erdejének túlfelén immár. A mi időnk a hosszú készülődések ideje, nem kelletik József Attila-i tizenhét évesen, jeszenyini húszévesen, Juhász Ferenc-i tizennyolc évesen teljes fegyverzetben megérkezni. Nem kelletik. Nem lehetséges. Talán az ajtók reteszei lettek erősebbek, nem pattannak ki az első nekifeszülésre; talán az ember elé gördülő kövek nagyobbak, lassúbbak, épp elég elhengergetni őket! Hát az ember: életútjának felén ígyen áll alkotói útjának elején. Ennyit értelmezésül. De a művészet életében az alkotó-évek külön számítanak. Az alkotóévek, termékeny-évek. A rostálás után fönnmaradó évek; nem a porszem- és homok-évek, hanem a kirostálhatatlan alkotói évek. Amikor teljességében jelentkezik tehetség és tudás és elszánás. Ezekből a virágzó évekből kívánjunk egymásnak eleget. Kívánjuk, hogy megadasson a József Attila-i tizenhat alkotói év, a Radnóti Miklós-i tizenöt, a jeszenyini tíz év! Előtte és utána jöhet a formátlan terméketlenség, tartalmatlan meddőség. A művészi időszámítás ez lehet, lehetőségünk és kötelezettségünk időszámítása. Mennyi, de mennyi ötlet — ez Móser Zoltán. Mekkora bebarangolt utak Európában. Kontinentális szerető: a céda Európa egész testét végigtapogatta már. Kelet-Közép-Európa jegyese: választottja minden titkait kutatja fényképezőgépével. S tudja azt is — illik tudni —, hogy ez a minden titok egyetlen arcon is megmutatható. Nagy László fénykép-arcán, Illyés tekintetén és egy csallóközi parasztemberén. Jeszenyin ezt írja: két pólus van, a költészet és az újság. Az első a szó kultúrája, vagyis képszerűség, a nyelv tisztasága, harmónia, eszmék. A második: barbár beszéd, kép-telenség, aritmia s eszmék helyett közhelyek. Valamennyi ember élete ebben az értelemben, a köznapi emberé is: költészet vagy újság. Móser Zoltán a költészet fotósa. Az örök utas nemrégen berobogott az én csöppnyi bölcsőhelyemre is. A Csongrád környéki tanyavilágba. Virágoztak nagyanyám körtefái, futkostunk, röpködtünk bódult méhekként közöttük. A fotós vállán pedig pihent a gép. Naphosszat nem készített egyetlen képet sem. Nagyanyám tudhatta: minden távolról jött ember, azaz garabonciás diák, kicsit csaló is. Nem csodálkozott tehát, hogy ez a vendég is, bár fényképésznek mondja magát, mégse fényképez. Inkább azon tűnődik, hogy majd körteéréskor eljön segíteni. Az én szívem is edzett csodák ellen, csalók ellen, nem remélem tehát bölcsőhelyem fényképészi megörökítését. Naphosszat tartó röpködésünk után észrevétlenül mégis készül egy-két kép. Nagyanyámról s az általam nagymama-arcúnak mondott tanyáról. Az alkony árnyai között, a fehérre meszelt házfal és a feketével elhúzott házalja keretében elsuhan valaki. Az eperfának is árnya bólint utána... Jeszenyinnel mondhatom újra: természetes, hogy ő így dolgozik, gondolkozik, hiszen a költészetre esküdött föl. A művész életében az alkotóévek külön számítanak. A rostálás után fönnmaradó évek. Ezekből a virágzó évekből, ezekből a körtevirág-évek- ből kívánjunk egymásnak eleget. Pintér Lajos
