Irodalmi Szemle, 1979

1979/6 - Gyimesi György: Az ismeretlen jóakaró (vadászkaland)

— És a rendőrség? Jelentette gyanúját a rendőrségnek?

Lekicsinylőén elbiggyesztette az ajkát.

— Rendőrség ... De mi köze magának az egészhez? Hagyjon engem békében és maga is menjen az útjára.

Nem mentem, pedig mehetnékem volt. Erősen alkonyodott és még körül szerettem volna nézni a közeli réteken. De valahogy egyre jobban érdekelni kezdett ez a különös ember. Hátamra vetettem a puskámat és hirtelen ötlettel lapos pálinkásüveget húztam elő a kabátom belső zsebéből. Felé nyújtottam.

— Iszik? — kérdeztem.

— Szívesen, ha megkínál. Jól fog esni, egészen elgémberedtem a várakozásban.

Rövidet húzott az üvegből és tenyerével megtörölte a száját.

— Igyon még nyugodtan, ha ízlik — bíztattam. Van még az üvegben elég, jut nekem is.

Újra húzott az üvegből. Sokáig ízlelgette a szájában az italt s közben fürkészően végignézett rajtam.

— Ugye, maga idegen? — kérdezte.

— Igen. Vendégvadász vagyok, és egy jó dámbika elejtésére van engedélyem.

— Mindjárt láttam a ruhájáról, hogy idegen — mondta szemlátomást megnyugodva. — Magának nem lehet érdeke, hogy beköpjön. De ugyan mit is mondana? Bárki elüldögélhet az erdőben.

Kezdtem sejteni, kihez van szerencsém. Ennek ellenére nem éreztem iránta semmi ellenszenvet. Talán lágy tekintetű szeme tévesztett meg, vagy a fene tudja, mi más. Az orrvadászokat valahogy másmilyennek képzeli el az ember.

— Ugyan már — tiltakoztam —, miért is köpném be? Nekem nem tartozik felelősséggel és a vadászatomat sem zavarja. Ha úgy tetszik, nem is láttam. Na, isten áldja!

Feléje nyújtottam a kezemet, de nem fogadta el.

— Várjon egy kicsit. Ha jól hallottam az előbb, maga lapátost akar lőni. Itt azonban hiába keresi, az erdőnek ezt a részét nem kedveli a dám. Ez itt az őzek otthona. Most is őzre vártam — tette hozzá ravaszul elmosolyodva.

— De hiszen azt mondta, hogy nincsen puskája ...

— Persze hogy nincs. Ellopta az a nyavalyás vadászmester, aki magát is ideküldte dámot lőni. Huncut ember az, monhatom, de jó lelkű. Amikor ellopta a puskámat, biztosan nekem akart jót tenni. Derék ember, nem jelentett fel.

— Meglágyult hangon folytatta: — Tudja ő nagyon jól, hogy a családom síny- lené meg, ha lecsuknának. Nem akarhat ránk ekkora bajt zúdítani, mert jól ismeri a nyomorúságomat. — Kis szünetet tartott s úgy tűnt, hogy a többit már csak önmagának mondja. — Néhány éve rokkant vagyok, elkaptam a tüdőbajt. Kevés a nyugdíjam, jól jön a családnak, ha néha viszek haza egy kis húst. De nem ez a lényeg. Egyszerűen nem tudok meglenni az erdő nélkül. Ha csak egy napon nem jöhetek ki, már a betege vagyok. Tudja, mindig volt puskám, de oktalanul sosem pusztítottam a vadat. Itt-ott meglőttem egy nyulat vagy ami jött, de csak akkor, ha nagyon muszáj volt.

— És dámot is lőtt? — vágtam közbe kíváncsian.

— Dámot, dámot — ismételgette. — Azt hiszi, hülye vagyok? Mit kezdenék én egy dámmal? Azt nem lehet elrejteni vagy a hátizsákba tenni. Az agancsa sem férne el egy odvas fában. Csak bajt szereznék magamnak vele. Nem uram, dámot még nem lőttem.

— Tudja mit, ma fogok először dámot lőni! — csillant fel hirtelen a szem-3. Szólni akartam, de nem hagyott. — Csak ne ijedjen meg — intett le —, maga fogja meghúzni a ravaszt. Ismerem én az erdőt, jobban, mint a tenyeremet, hát még a vad járását. Tudok egy jó lapátosról, ha meglőjük, biztosan elégedett lesz vele. De el ne árulja majd, hogy én mutattam meg. Minek azt valakinek tudnia, hogy megint jártam az erdőben.