Irodalmi Szemle, 1979

1979/1 - Duba Gyula: Irodalmi karikatúrák

jak voltak, melyekkel megfogták egymást.

— Férfi vagyok... — mondta a férfi.

— Egy frászt — mondta a nő.

Kifújták orrukból a vizet és zihálva a

partra másztak. Tenni kéne valamit, gondolta a férfi. Nekiveselkedett. Gyámoltalanul megfogta a térdét. Majd elgáncsolta. Keresztfogással a földhöz teremtette. A nő nagyot nyekkent. Lélekben ujjongott, de a szeme szomorú volt.

— Mint a szép híves patakra a szarvas kívánkozik — szavalta hősi pózban a férfi■

— Goethe — mondta álmatagon a nő.

— Nem, a negyvenkettedik dicséret — felelte a férfi és beborította vágyaival.

Sejtelmesen szerették egymást. Átvitten. Es csapzottan.

A nászát ülő vadkacsapár indiszkréten leste őket a nádasból és elismerően hápogott.

— Ennyi — mondta a nő.

— Ennyi — mondta a férfi.

— Semmi... — mondta a nő.

— Hát bizony... — mondta a férfi.

Egy pillanatig némán töprengtek az

életükön. Lélegeztek. Tudták, hogy a másik mit gondol, ezért nem beszéltek. Magukban vitatkoztak egymással.

Majd a vágyódó nő mérgében fejbeverte a férfit egy garamkővel. Az elájult. Nem látta már, hogy a felhőkből lecsap egy barátkeselyű a nászát ülő, kíváncsi rucapárra és elragadja a szerelmes gácsért. Inkább őt vihetné, nézte a nő a férfit. Af fáradtan szendergett a folyóparton. Valami a homlokára hullott a kék égből: az életveszélyben forgó gácsér hullatta él.

A rucaasszony fájdalmasan kiáltozott. A nagy természet kielégítetlen vágyai nagyot sikoltottak, hogy az egész táj beleremegett ...

V