Irodalmi Szemle, 1979

1979/6 - Kovács Magda: Kelep-Kelep árulása (mese)

— Azt már nem — dühöngött Brekke is. — Inkább lemondok az uralkodásról! Inkább leszek egyszerű gyalogbéka, de az Udvari Kamarakórusból elegem van!

— kiáltotta és csöppnyi gyémántkoronáját a lapító főrangúak közé dobva, bevágta maga mögött a trónterem ajtaját és elviharzott.

Kvarty apó ezek után megszeppenve számlálta a napokat. Egyik ment a másik után, de Brekke nem jelentkezett. Még csak nem is látták, pedig tűvé tették érte a tavi világot.

— Ha legalább az Udvari Kamarakórust nem sértette volna meg! — sóhaj- tozta a szegény békakirály.

— Te Csunyi — nézett rám egy kétségbeesett pillanatában —, tényleg olyan borzalmasan énekelnek?

— Hát — ötöltem-hatoltam nagy zavaromban —, az igazat megvallva, én már rég óta a Népikórus rajongója vgyok.

— A barátaid is?

— Azok is.

— És tényleg olyan jó az a Népikórus?

— Tényleg.

— És főleg Vak-Vak?

— Főleg.

— Akkor jó férje lesz a lányomnak.

— Rajtad múlik.

— Ez már egyedül Brekkén, csak rajta múlik — csuklóit el Kvarty apó hangja. — Bír tudnám, hogy hol van most?

— Itt vagyok! — ugrott elő Brekke Kvarty apó trónszéke alól. Ezen aztán én is ámultam. Brekke pedig nevetve mesélte el, hogyan lopakodott vissza az éjszaka csendjében s bújt meg a legbiztonságosabb helyen, a trónszék alatt.

— Tudtam, hogy itt senki sem fog keresni, s közel akartam lenni hozzád apám, mert nagyon szeretlek — suttogta a szeleburdi békakisasszony és a következő pillanatban már ott sirt Kvarty apó vállán.

Ez történt tegnap, holnapra tűzték ki a lakodalmat s most Brekke megint ott sír Kvarty apó rozzant, megtört vállain.

— Semmit sem tehetek érted, lányom, semmit — motyogta a király. — Mind halálos veszélyben vagyunk. Semmit sem tehetek értetek! — tárta ki kétségbeesetten karját a népe felé.

— De én igen! — dobbantottam nekitüzesedve. — Bízzatok bennünk!

— Csunyi — rángattak meg gyöngéden a manócskák —, csak most az egyszer ne szónokolj. Az időnk rövid, cselekednünk kell.

Összedugtuk hát a fejünket, hogy kiokoskodjunk valamit a békák megmentésére. Széllel-bélelt Puli felajánlotta, hogy lesodorja a haramia gólyák fészkét.

— Mint a pinty, úgy lesodrom. Ha kell, az egész rombadőlt ecetgyárat elfújom, felkapom és beleszórom a tengerbe! — tüzeskedett szokása szerint.

— Ugyan, ez háború lenne. S mi pont ezt akarjuk elkerülni. Talán diplomáciával többre megyünk — szögezték le a manócskák.

— Micodáciával? — kapkodtuk föl a fejünket Széllel-bélelt Pulival.

— Dip. . ., ugyan, amolyan megegyezés-félével — legyintettek lemondóan a manócskák.

— Ja, tudom már! — csaptam a homlokomra. — A televízióban láttam ilyet. Nem is nehéz. Csak táska kell hozzá.

— Táska? Most meg pöttöm barátaim érthetetlenkedtek.

— Igen, egy szép, lapos táska, hónalj alá szorítva.

— Az lázmérő — okvetetlenkedtek a többiek.

— Ha mondom, hogy táska, akkor táska! — szögeztem le végérvényesen.

— Jó, de minek?

— Hogy az emberről már messziről lássák, hogy egy diplomata és ne lőjjék le. Hát ez csak érthető, nem?

— No igen, de mi van akkor, ha a gólyák nem tudnak ilyen szabályról? — aggedalmaskodtak egyre körülöttem.