Irodalmi Szemle, 1979

1979/6 - Kovács Magda: Kelep-Kelep árulása (mese)

Kovács Magda

KELEP-KELEP ÁRULÁSA

Azon a tavaszi reggelen a kékkel gazdagon felcicomázott májusi égbolt szinte leroskadni látszott. Az orgonabokrok már nem bírták tartani gyönge karjaikkal.

— Segítség! Segítség! — sikoltozták oda a méheknek, akik azon nyomban ledobálták nektár batyuikat, s röpültek ahogyan csak a szárnyuk bírta, egyenesen az udvarunkba.

— No, ennek már a fele sem tréfa — kapta fel a fejét édesapám, amikor a méhek szapora-pergő nyelvükön elpanaszolták az orgonabokrok nagy baját —, még a nyakunkba szakad ez a bolondos májusi ég.

S már sietett is le a patakparthoz, ahol a legjobban hajladozott, roskadozott a mennyboltozat, hogy néhány erőteljes, virágzó almafával alátámassza.

Én épp az egyik gyöngytyúk lekopott szárnytollait festettem újra, s nincs igazuk a sárga pelyhes kislibáknak, amikor erősködnek, hogy erre egyszerűen közéjük vágtam az ecsetet, s otthagyva a félig kész gyöngytyúkot, édesapám után loheltam. így, hogy loholtam, nincs igazuk. Mert az egész falu, még a ma- nócskák is bizonyíthatják, hogy úgy tudok futni, mint a vizet fodrozó tavaszi szellő. Könnyedén, légiesen, épp csak sejtetve, hogy merre járok.

A többi igaz.

Édesapámat a gátaknál értem utol. A virágzó almafák zsinóregyenes sora akkor már szilárdan támasztotta alá az eget. A manócskák fenn vihorásztak a gátak tetején, olykor lopva kavicsot dobáltak a lábuk alatt elfolyó patak vizébe.

— Sietünk! Sietünk! — fontoskodtak a fehér tajtékok apró hullámok hátán kavarogva, egymásbaütődve, egymásba gabalyodva, szertehullva és újra össze- állva. A manócskák mellé ültem, s velük együtt gyöngyörködtem a habok csacs- ka sürgölődésében.

Jól éreztük magunkat. Nyakunkba kék festék csörgött, mert a Május, mint egy őrült festő, egyre csak kente hatalmas ecsetével.

— Hé — kacagtunk fel hozzá —, mára elég lesz.

Ekkor pillantottuk meg Kelep-Kelep kiterjesztett szárnyú, mozdulatlan alakját. Először csak a fantáziadús festő bolondos mázolmányának véltük. De ahogy jobban szemügyre vettük, láttuk ám, hogy lassú köröket ír le a levegőben.

— Hiszen ez Kelep-Kelep — kiáltották a manócskák. — A maga hús-vér valóságában! Kelep-Kelep, a hírhedt békarabló, harminchárom mocsár vérszomjas ura!

Lélegzet-visszafojtva néztük, amint kiterjesztett szárnnyal egyre lejjebb ereszkedik a mi kis tavunk fölött. De nem lepett le rá. Egészen alacsonyan szállva, hogy hosszú, piros lába érintette a nádszálak hegyét, nyakát ide-oda nyújtogatva felmérte, betérképezte, rögzítette a tavacska képét, és eltűnt birodalma székhelye irányában.

Lenn a mélyben ezalatt ezer és ezer békalélekben vert hirtelen tanyát a félelem dermedt csendje. Zümmöghetett a sok bogár, dalolhattak a szúnyogfelhők, fütyülhetett a nádirigó, ez a csend elnyelt minden hangot. A tóparton lesütötték szemüket a lángszínű virágok, s a kis nyárfák úgy megriadtak, hogy azóta is reszketnek. Kelep-Kelep elégedett lehetett magával.

Elsőnek Széllel-bélelt Puli ocsúdott. Széllel-bélelt csodálatos két fél szeme mindent lát, ami a világban történik. S pillanatok alatt ott terem, ahol történik valami. Már jött is méregzöld hullámokat görgetve maga előtt a réten,