Irodalmi Szemle, 1979
1979/5 - FIGYELŐ - Bodnár Gyula: Tomaszewszki és Marivaux wroclawl találkozásáról...
bemutatja első színdarabját, A talál- mány-t, majd egy évre mindeddig legsikeresebb darabját, Az oroszlán és az ékszer című remekművet. Az ötvenes évek végén több londoni társulat játsza Soyinka drámáit. Ekkor azonban hazamegy, hogy Nigéria önállósulásának napjára, 1960. október 1-ére megírja Az Erdő táncát. írószövetséget, színházakat, drámafesztiválokat szervez. Vitatkozik Aimé Cé- sair és Leopold Sédar Senghor költőkkel, a négerség kiváló teoretikusaival. És verseket ír, regényt, esszét, drámát. S előadásokat tart. Meghirdeti a „négritude” ideológiája elleni harcot — sikerrel. Majd börtönbe kerül, mert a nigériai állapotok visszásságait már nem csupán írásaiban, de a politikusként is hangoztatja. A kormány kétévi börtönbüntetést szab ki rá, pedig ekkor már világhírű. A nyugati sajtó halálhírét közli, de az író él, s 1969-ben kiszabadul a börtönből. Azóta? Szabadon ír, ami Afrikában nagy szó, gondoljunk csak Camara Laye guineai íróra, aki állampolgárságát vesztette, gondoljunk Mongo Betire, aki száműzetésben él Oswald Josef Mtshalitra, aki ugyan egyetemet végzett, de az apertheid törvény korlátozza írói munkáját, s vannak írók akiknek Dél-Afrikában még a nevüket sem szabad kimondani. A néger Soyinka: vezéregyéniség. Az irodalmi vélemények szerint a jelenkori Afrika legkiválóbb drámaírója, költője, regényírója és esztétája, aki azzal a céllal ír, hogy segítse visszanyerni az afrikai népek hitét önmagában. Hat magyarul olvasható színdarabjában kitűnik, hogy éles szemét semmi sem kerülheti el. S látható az is, hogy az új, éledező afrikai társadalmak szélsőségeit éppúgy bemutatja, mint a maradi törzsiség vadhajtásait. A világban helyüket kereső társadalmak esélyeinek latolgatója, aki rituális misztériumjátékokat, törzsi szertartásokat nem csupán művészi, hanem elvi szempontból építi be a mai korszerű drámába. Színháza világszínpad, de abban nem vagyok biztos, hogy Soyinka és Afrika a huszadik század harmadik negyedére megtorpant európai kultúrára tud-e serkentő erővel hatni, s hogy az afrikai színház elkerüli-e azokat a buktatókat, amelyeket az európai színház nem tudott elkerülni. Egy azonban biztos: Soyinka megtalálta a hangját. A sajátosat, a világirodalmit. Azt a hangot, amellyel elfogadtatja magát földrészünkkel, mert ez, úgy érzem, nemcsak nekem, neki is fontos. így érzem, mert ennyire európai vagyok. Vagy talán tamáskodó? (Európa 1978) Szigeti László Tomaszewski és Marivaux wroclavi találkozásáról, és egy kicsit a szemérmeskedőkről „Meglesem az emberi szívnek mindazon rejtekhelyeit, ahol a szerelem elbújhat, s minden vígjátékomnak az lesz a tárgya, hogy egy-egy ilyen rejtekhelyről előcsalja” — mondta Pierre Carlet de Chamblain de Marivaux (1688—1763) valamikor a XVIII. század elején, és amint mondta, úgy cselekedett; a vidéki jogász, aki belülről ismerhette meg a párizsi szalonok előkelő és gondtalan, idilli és illatos, erotikával telített világát, a szerelemnek adott főszerepet szinte valamennyi vígjátékában és regényében. És bár manapság ritkán tűnnek föl a színpadokon Marivaux- darabok, hiszen a huszadik század végképp kisodort bennünket a szentimentaliz- musból, ha netán mégis találkozunk az érzelmek érzelgős ábrázolásával fintor- gunk; azért jegyezzük le e helyütt is, hogy Marivaux a modern lélektani dráma egyik előfutára; hogy a franciák talán Moliére- nél is jobban kedvelték és kedvelik; hogy a nevéből származik egy egész stílusirányzatot jelző — idővel azonban negatív jelentést kapott — fogalom, a „marivauda- ge”. Szerb Antal írta róla: „A játékos és bájos rokokó szellem legjobb irodalmi képviselője... Színdarabjai kecses és lélektanilag pontos csevegések a szerelemről — a szerelemről, amely nem ismer társadalmi korlátokat, a szerelemről, amelynek különösen a kezdete érdekes és kellemes.” Nos, ennek az írónak, Pierre de Mari- vaux-nak, egy kevésbé ismert darabját, az