Irodalmi Szemle, 1979

1979/5 - FIGYELŐ - Szigeti László: Esélylatolgató

sikeredett. Nem is csoda: hiszen a költészet egyszerre született az emberrel. Az emberi fájdalommal, az emberi örömmel. A világra való első rácsodálkozással.

S a költészettel kapcsolatos elmélkedések sem lehetnek sokkal „fiatalabbak". Mert előbb vagy utóbb minden költő felteszi magának a sorsdöntőnek is bátran nevezhető kérdést: mi dolga van a világon, mit akar tulajdonképpen elérni, mit akar megoldani, milyen célt követ. A költői elmélkedés végeredménye pedig általában a költői program, a hitvallás, az ars poetica. Ahány költő, annyiféle. Talán nem sokat tévedünk, ha azt mondjuk, hogy a költészet többezer éves története lényegében kisérletsorozat: kísérletsorozat a költői programok megvalósítására. A kísérletek természetesen — a kísérletező tehetségétől függően — különféleképpen sikerülhetnek vagy nem sikerülhetnek. A sikertelen kísérletek oka tehát nem az ars poeticákban keresendő. A tehetség a legfontosabb tényező: azt hiszem, ebben mindannyian egyetérthetünk. A tehetség, amely — a művészettörténet bizonyítja — a legkülönbözőbb ars poeticák „talaján” termett halhatatlan műveket.

Egy ponton azonban mintha mégis csak találkoznának, érintkeznének a szóban- forgó költői hitvallások: tartozzék a költő bármilyen iskolához, bármilyen csoportosuláshoz, mindenekelőtt saját népéhez, saját nemzetéhez óhajt szólani. Guillaume Apollinaire, a nagy francia költő például ezt írja: „A költészetet mindenekelőtt annak a nemzetnek kell szentelni, amelynek nyelvén kifejezi magát.” Az orosz irodalomtudós, Belinszkij szerint „nagy költő csak nemzeti talajon születhetik.” Bizonyára erre gondolt Gottfried Benn is, amikor megállapította, hogy „a képek, a szobrok, a szonáták, a szimfóniák nemzetköziek — a versek soha. A verset lefordíthatatlan dologként definiálhatjuk.” A cseh František Branislav szerint „az igazi költészet az anyanyelv legfinomabb és legérzékenyebb hangja.” De idézhetjük Brjuszov megállapítását is: „A költő... mindig a néphez kötődik. Nép nélkül nincs számára élet. Addig él, amíg a nép és a nép teremtette eleven nyelv él.” Vagy akár Karéi Capekét: „A költő a nyelv legmagasabb színvonalát nyújtva, egyúttal a nemzeti tudat legmagasabb fokát adja... ez a mű nem kevésbé hasznos, mint a nemzetgazdaság vagy a nem- zetyédelem.” És: „Senki sem válik íróvá,

senki sem válik nyelvteremtővé végtelen nemzetszeretet nélkül, mert a nyelv a nemzet lelke.”

A példatárat tetszés szerint tovább bővíthetjük. A lényeg változatlan, változtathatatlan: a költő — még ha tagadja is ezt

— elszakíthatatlan népétől, nemzetétől, nyelvétől. A nemzetekfölötti költészet ugyanolyan humbug, mint a pártokfölötti irodalqm. Ez utóbbiról egyébként Lawrence Ferlinghettivel együtt állíthatjuk, hogy nem más, mint „a nihilizmus öngyilkos és hamis variánsa”. (Československý spisova- tel, 19761

Varga Erzsébet

Esélylatolgató

Wole Soyinka: Drámák

Megzabolázott európai észjárásommal próbálom elképzelni az afrikai színházat. A törzs vonzó nőtagjai és izmos fiai tüzet gyújtanak, s dobok ritmusára ropják a táncot. Mezítelen testük csillog az olajtól. Már-már úgy tűnik, hogy a „közönség” soraiban álló törzstagokkal együtt valami különös az önkívületi állapotba zuhantak, amikor fölfedeztem a táncban a logikát, a „produkcióban” a tudatosságot. Beszédet hallok. A táncolok párbeszédét, s a teret, ahol mindez lejátszódik, pódiumnak látom. Pedig nincs itt klasszikus értelemben vett színpad, nincsenek reflektorok, függönyök, széksorok.

Az 1920-ban Nigériában született és jo- ruba származású Amos Tutuola volt az első, aki a törzsi-rituális hagyományokat az irodalomban kamatoztatta. A naiv életérzésű szerző előfutára a mai korszerű afrikai irodalomnak, amely igen erősen kötődik a törzsi hagyományokhoz. S kiváltképp az afrikai dráma, amelynek legjelesebb képviselője Wole Soyinka. Amikor