Irodalmi Szemle, 1979
1979/5 - FIGYELŐ - Balla Kálmán: Oj Pegazus
A felületi jegyek fürdővizével kiöntött művelődésbe!! értékek, a belső rétegezett- ség és a megmunkálás elégtelensége most, a fél világon végigsöprő divathullám elül- tével, már velünk is kimondatják: a beat- költészet másodlagos a modern amerikai költők kevésbé népszerű, mert mindenben -bonyolultabb nagyjai, Williams, Pound, Jeffers vagy Olson mellé állítva. A költé- szettlpus, amelyet a beat-mozgalom eredményesen népszerűsített, a jellegzetesen amerikai, Whitman Fűszálaihoz visszavezethető vallomásos (konfesszíonális) líra. Ennek következetes, őszinte, egyszerű és tiszta formájú művelése, minden kifogásunkon innen, érdeme Ferlinghettlnek. A negyvenhárom esztendős kazah költő, Olzsasz Szulejmen, számunkra szokatlanul és érthetetlenül nem anyanyelvén, hanem oroszul ír. Igaz, aki hallott az afrikai Irodalmak helyzetéről, arról, hogy az egykori gyarmati népek távozó európaiak nyelvét teszik meg hivatalosnak és irodalminak, nem csodálkozik. Akár Ghana vagy Nigéria, Kazahsztán is régen megsemmisült birodalom fiatal utóda. A régi kultúra eltűnt ott is, itt is, csak nyomokban, •emlékekben lelni föl. Költőnk ezekhez a maradványokhoz: a történelemhez, a lovasnomád életformához, a muzulmán vallásban megőrzött szokásokhoz és műveltséghez ragaszkodik. Írói nyelve és oroszos tanultsága viszont távolítja tőlük, s ez a tartós feszültség, az aggódás, végül hazája felé vonja az elszakadni képtelen Szulejment. Gyakran ölt maszkot, támaszt föl rég kihalt szerepeket, így alkot jelképeket a hagyomány elemeiből. Máskor hazája kegyetlen természeti környezetét emeli szimbólummá: a mindent homok alá temető számumot vagy az Éhség-sztyeppe kősivatagát. .. homokviharként száll az idő ... // A puszta felett / kihalt minaret, / mint égre vonító kutya torka. / Behordja a szél / szülőhelyemet, / behordja, behordja...’ Jelképeivel egyezően verselése európai. Ami igazán ázsiai benne: a kollektivitása. Ferlinghetti belsőleg differenciálatlan egyéni lázadásával szemben itt az ugyancsak tagolatlan közösség, a nemzet az alapélmény, a nemzethez tartozás, az azonosulás az elemi gesztus. Része van ebben az általánosabb szovjetunióbeli tendenciáknak, de igazán nemzetének, irodalmának adottságaiból és lehetőségeiből érthetjük meg Szulejmen szemléletét. Nemzete sorsát, döntő pillanatait éli át szerepeiben, értelmezi jelképeiben, önmagára mint a sok közül egyre tekint, akiben csak a többiekkel közös vonások fontosak. Meglehetősen jellegtelen tehát a versek hőse, ami önmagához való viszonyát illeti. És ez nemcsak a mi ízlésünktől idegen sajátosság, hanem tényleges zavart jelez: európai vers és ázsiai világkép, mentalitás egyelőre különnemű marad e költészetben. Bízvást mondhatjuk, hogy egyelőre, mert versein kívül szélsőséges véleményeket kiváltó nagy történeti tanulmánya is — amelyet a kecskeméti Forrás közölt 1977 tavaszán — jelzi: Szülejmen elmé- lyülten kutatja népe és nyelve múltját, saját örökségét. Költészetének ez javára válhat. Hans Carl Artmann, aki már ötvennyolc éves, de igazi nevét mindmáig sikeresen titkolja, látszólag nem nagy újdonság a magyar olvasónak. H. C. Artmannt mint többé-kevésbé állandó szubjektumot hiába keressük a H. C. Artmann-versekben. (Nevét, amely ösz- szetétel, így Is fordíthatjuk: mesterséges ember, homunculus.) Költészete szerepek, maszokok, helyzetek, figurák, valódi és álimitációk sokasága. Ő maga legföljebb a bujkálás, a játék magatartásával azonosítható, ha ugyan játék, amit művel. Sohasem neveti el magát, nem kacsint össze olvasójával. Nem csoda: költőként teljes egészében szerepekből áll, egyszerűen nincs, aki nevessen. Ha mindenáron föl akarunk fedezni valamit az álarcok mögött, akkor — sovány eredmény — a költői pózok, a modorosság s a minden korban bőven áradó érzelgősség gúnyolását, paródiáját említhetjük. Ezt is bizonytalanul, mivel Artmann halálkomolyan modoros. Csak modorai vanak, stílust ugyanis nem lehet utánozni. Neki ez a stílusa. A magyar párhuzam, amire céloztunk, kézenfekvő: Weöres Sándor ezerarcú, ám egységes életműve. Ez mégis látszat csupán. Weöres költői szubjektumként is létezik, van világképe, s nemcsak filozofikus verseiben. Artmann-nak ellenben nincs. Ő nem valaki, mint Proteus, akinek ezer arca van. 0 arctalan, mert Senki. Az olvasó előbb elnézően mosolyog Artmann huncutságán, amellyel a modern költészetnek csak látszatra engedékeny reguláit kijátssza, s ír szentimentálisán,