Irodalmi Szemle, 1979

1979/5 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Kövesdi János: író a társadalomban (Beszélgetés Alekszandr Csakovszkij-jal)

kulturális mellékleteiben, rendelkezésükre áll a nagy népszerűségnek örvendő Junoszty című folyóirat; és Lityeraturnaja ucsoba (Irodalmi Tanműhely) címmel másfél évvel ezelőtt egy újabb orgánumot is kaptak pályakezdő íróink.

Tapasztalatai szerint van-e súlya az író vagy az újságíró szavának? Ön mint író, hisz-e az irodalom társadalom- és ember formáló erejében?

— Meggyőződésem, hogy az író munkájával hatást gyakorolhat és gyakorol Is az élet szellemi és anyagi szférájára egyaránt. Persze az irodalom formáló hatása nem tapasztalható egyik napról a másikra, és nem is mérhető centiméterrel vagy kilogrammal. De egy bizonyos: az emberi tudatformálásban, az új társadalmi tudat kialakításában, az állampolgárok gondolkodásának fejlesztésében az Írónak elvitathatatlan érdemei vannak. S hogy van-e súlya az írók szavának? Természetesen. És kell is, hogy legyen. Konkrét példákat említek. Az első már régebbi. A Bajkál-tó világviszonylatban is ritkaságszámba menő kincs. Nemrég celulózkombinát építésébe kezdtek a tó partján. A szibériai írók, de hazánk más vidékein élő pályatársaink is megkongatták a vészharangot a Lityeraturnaja gazeta hasábjain. Figyelmeztettek rá: ha szennyeződés éri a Bajkál vizét, elpusztul a növény- és állatvilága, sőt a környék éghajlati viszonyai is megváltozhatnak. A beruházás akkor már igen tekintélyes volt, de a lapunban indított kampány hatására a kormány újra megtárgyalta a bajkál kérdést és döntést hozott: míg el nem készülnek a speciális tisztítóállomások, semmiféle celulózgyár nem helyezhető üzembe. Más példa: úgy 14—16 éve iskolaügyi szerveink azt akarták, hogy külön fiú- és lányosztályokban tanuljanak a gyerekeink. Meghiúsítottuk e természetellenes elképzelés realizálását. A legfrisebb példák közül is említek egyet. íróink egy csoportja arra a megállapításra jutott, hogy némely iskolában mesterségesen javítják a tanulók osztályzatát, hogy az iskola jó tanulmányi átlagot mutathasson ki, és megőrizze „jó” hírnevét. Az iskolaügyi minisztérium megvizsgálta a kérdést, és igazat adott az íróknak. Az igazgatókat ezek után természetesen felelősségre vonták.

Ön emellett, hogy író, aktív politikus is. Hogyan vélekedik a politika és az irodalom viszonyáról? Nézetem szerint az irodalom kisebb-nagyóbb mértékben mindig függött a politikától. Az irodalom fejlődésének egyik alapfeltétele a kedvező politikai légkör.

— A jelentős irodalom — függetlenül attól, hogy ez tetszett, vagy nem tetszett az embereknek — mindig is összefüggött a politikával, a társadalom életével, minthogy (amint azt egyik ismert, még a század elején írott cikkében Lenin is mondja) a társadalomban élni, elszakadtan a társadalomtól, nem lehetséges. Az egyik ember (író) azt mondja: Engem nem érdekel a politika. Apolitlkus vagyok. A másik: A politika elválaszthatatlan a hétköznapjainktól, s van egyfajta politikai meggyőződésem, vannak politikai-filozófiai nézeteim, elveim, és számomra ezek az elvek az iránytűt jelentik, írásaimban hozzájuk igazodom. Csakhogy az első típus is bizonyos elvek szerint él és cselekszik, tehát ő is politizál, anélkül, hogy ezt beismerné. Tehát az irodalom sohasem szakítható el a politikától. Persze ehhez hozzá kell fűznöm, hogy a szépirodalom, mint a művészet specifikus fajtája, másképpen viszonyul a politikához, mint a publicisztikai műfajok. A szépirodalomnak mint sajátos művészeti ágnak megvannak a maga sajátos kifejezőeszközei, megjelenítési módjai és formái, melyek közül legfontosabb a képiség. Ami a kérdés második részét illeti, először azt kellene tisztázni, mit nevezünk „kedvező politikai helyzetnek”. Vegyük például a Nagy Honvédő Háború időszakát. Egyfelől a borzalmak borzalmát jelentette a Szovjetunió számára, több, mint húsz millió ember pusztulását, másrészt viszont az irodalomnak hatalmas lökést adott. Bizonyára ismeri a szólásmondást: „Ha szólnak a fegyverek, hallgatnak a múzsák”. Nos, ez nálunk nem volt érvényes, mert a múzsák nem hallgattak az ágyúdörgés közepette sem, gondoljunk csak Tvardovszkij Vaszilij Tyorkin c'mű híres poémájára, Szimonov Nappalok és éjszakák című, folytatásokban megjelent regényére vagy éppen Sosztako- vics Leníngrádi szimfóniájára és számos más kiváló műre — mind a legborzalmasabb körülmények között születtek. Arról persze nem is szólva, hogy mindmáig szinte kiapadhatatlan a szovjet háborús irodalom forrása. Ez nyilván nem azt jelenti, hogy bármely írónk is vágyna a háborúra, mint élményre. Én kissé másképp fogalmaznám meg a kérdést, és természetesen a rá adott választ is. A jó irodalom akkor születik, amikor a nemzet valamilyen nagy célokért lelkesedik. Ez különösképpen a szocialista irodalomra áll. A kritikai realista irodalom a társadalmi hanyatlás korszakában is kialakulhat.