Irodalmi Szemle, 1979

1979/5 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Tóth László: „... minél kisebb egy irodalom, annál inkább a minőség útjára kényszerül” (Beszélgetés Dobos Lászlóval)

mostanság kezd érvényre jutni. S nemcsak az igények fogalmazása szintjén, érezni, tudni már több képességet is. Az egyszálú történetek, a „hallottam”, „láttam” helyett, az egysíkú beszámolók mellett már időtömböket is felszínre hoz a prózánk. Már nem az egyszeri időt, hanem a mozgó időt mondjuk: folyamatokat — sorsok, emberöltők, nemzedékek idejét. Az elmondás epikai gondolkodássá, történelmi szakaszok epikai rekonstruálásává erősödik. A „kisebbségi társadalom” jellemző és meghatározó folyamatainak epikai ábrázolása irodalmunk további erősödésének a feltétele is. Epika nélkül hiányos-hézagos a történelem, a történelemtudat, a történelmi idő. Kitöltetlen a társadalmi múlt idő, a társadalmi cselekvés színtere.

Görömbei András ezzel kapcsolatban a „féltörténeti jelleget", az „emlékezés jelleggel” való birkózást említi szépprózánkra jellemzőnek.

— Igen, így van. Éppen az emlékezettörténelem, a sorstörténelem jellemzi újabb regényeinket. Úgy gondolom, amennyire tárgyilagos a sors-történelem, olyannyira objektivizáló erő is. Ennek kapcsán egy sokszor megkerült vagy elhallgatott kettősségre- szeretném felhívni a figyelmet. Nemzetiségi létünk 1918-cal kezdődik ugyan, de tudatunknak része az azelőtti idő is. Része vagyunk a csehszlovák államiságnak, de van népi-nemzeti emlékünk-tudatunk tizennyolc előttről is. Érdekes, hogy a háború utáni szépprózánk eddig nem lépett túl ezen az időhatáron.

S hogyan lehet egyeztetni, eltüntetni ezt a kettősséget? Úgy gondolom, hogy valóság- szemléletünk, történelemszemléletünk, irodalomszemléletünk határainak kiterjesztésével. Pontosabban: egyetlen történelem helyébe nemzetek történelme, az egy-államiság tudata mellé a kelet-közép-európaiság tudata, a nagyobb szellemi területen való mozgás és gondolkodás lehetősége lépjen. Ehhez lehet lépcsőfok a sors-történelmet mondó próza is.

Amit az 1918-as időhatárról mondtál, Zalabai Zsigmond kisprózánk vallomásos-emlékező jellegével kapcsolatos véleményét juttatja az eszembe: „ez a fajta vallomásos-emlék- idéző novella- és elbeszélésforma mintha túlságosan is a negyvenes-ötvenes évek társadalmi élményeinek a kalodájába szorult volna, s emiatt adós marad mind a régebbi- múlt, mind a jelen társadalmi valóságának ábrázolásával.” Ügy vélem, regényirodai műnk elemzésekor is ugyanilyen summázásra kényszerülnénk...

— A probléma fölvetése nyilván jószándékú; hiszem, hogy nem a vallomásos próza alábecsülése. Mégis, mintha azt mondanánk: elég is, kevés is. Jó is, de... Vegyük sorra. Regény- és novellaírásunk időszámítása, belső ritmusa nem azonos, eltérnek egymástól. Zalabai maga írja, hogy „Kisprózánk fejlődése egybeesik a nagyepikai formák fellendülésével”. Azaz: a regény hatott a novellára, a regény valóságszemlélete, vallomásos-emlékező jellege, formája inspirálta kisepikánkat. Ha ez így van, érdekes, kölcsönhatás, furcsa szerelem tanúi vagyunk. Mert ez azt is jelenti, hogy a nehezebb mozgású, a több időt és nagyobb időtávlatot igénylő regény gyorsabb, mint az általában fürge, mozgékony novella. Miért maradt el nálunk a gyorsabb észjárású testvér? Valószínűleg olyan ellentmodás ez, amelynek kiváló okai túlmutatnak novellaírásunk, s egész irodalmunk határain.

Vallomásos-emlékező próza? A válasz nem lehet igen vagy nem. Nem ítélhetünk a kizárólagosság elve alapján, mert: ez a próza felfogható kor jelenségként, egy adott irodalmi szakasz termékeként, sajátos kisebbségi irodalmi műfajként is. Megokolást, magyarázatot e minősítések mindegyikére mondhatunk.

A vallomásos próza megítélésének nem lehet szempontja, hogy „élménymondó”-e vagy sem, csupán a hitelessége, igazmondása, művészi ereje. A kérdés az, hogy a szubjektívnek mondott, látott sors mennyire jellemző a konkrét időre? A szubjektív epikai formákat csupán kiegészítik, s nem pedig kizárják az objektívek, objektívebbek.

Objektív anyagformálás, az epika időhatárainak kiterjesztése — Zalabai ebben jelölt meg prózánk jövőbeni lehetőségeit. Ez így van, de csak részben. Prózánk történelmi, szociális, erkölcsi súlypontú, s tudvalévőén minden népközösség a saját, megélt-megta- pasztalt időhatárainak keretén belül bizonyítja létét. Ez alól mi sem vagyunk kivételek. A jövő szüksége: a magatartásformák, az emberi függőségek, viszonyulások pszicholó