Irodalmi Szemle, 1979

1979/5 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Tóth László: „... minél kisebb egy irodalom, annál inkább a minőség útjára kényszerül” (Beszélgetés Dobos Lászlóval)

müvet, nem foglalkoztál műfordítással. Milyen elhatározások, illetve adottságok magyarázzák írói gyakorlatodban ezt az egyműfajúságot?

— Ez látszat. Kezdeti műfajom nem a széppróza volt; rövidebb publicisztikai írásokkal kezdtem. Később kritikával, kultúrpolitikai és elméleti írásokkal folytattam. Bennem sohasem a műfaj fogalmazódott meg elsőnek, hanem a mondanivaló, a tennivaló. Nem tudok műfajokban gondolkodni, ez talán gyengém is. Hogy most szépprózát írok, az nyílván a körülmények, a meghatározó események kérdése is. Más elfoglaltságok miatt eddig keveset írtam, az egy vagy többműfajúság kérdésének eldöntését ezért még korainak tartom. Különben foglalkozom a drámaírás gondolatával, s gyermekkönyv tervét is melengetem.

Aztán van, illetve volt egy másik „műfajom" is: az irodalomszervezés meg a lapszerkesztés. Erre ment rá több mint tíz esztendőm. Ez könyvre átszámítva — nem is tudom, mennyi. Az ötvenes évek elején, Pozsonyba kerülésemkor kezdett formálódni a szlovákiai magyar szellemi élet. Akkor a közösségszervező munkát tartottam elsőrendűnek. Ma már hihetetlen, s talán mulatságos is, de volt egy szakasz az életünkben, amikor a szervezési és szervezeti tennivalókat fontosabbnak tudtuk, mint a műveket. Holott tudvalevő, hogy az irodalmat a művek teszik és határozzák meg. Akkor arról volt szó, hogy megteremtsük a csehszlovákiai magyar irodalom kibontakozásának intézményes feltételeit. Azaz, hogy létrehozzuk azokat az intézményeket — szervezeti tömörülés lehetőségét, irodalmi lapot, könyvkiadót, irodalmi díjat —, amelyek nélkül irodalom nem létezhet. Utólag tudatosítom, hogy az irodalomszervezés „műfaja” igencsak hálátlan dolog, kevés a becsülete. Pedig tapasztalataim szerint a kis irodalmaknak, a fejlődő irodalmaknak erős szervezési gócokra is szükségük van.

Jó lenne, ha most „tetten érhetnénk” íróvá válásod pillanatát, illetve személyeden keresztül megragadhatnánk azt a folyamatot, amelynek során az ember természetes közlésvágya minden mást legyőző és háttérbe szorító közléskényszerré alakul át. Ki kellene emelnünk ennek a folyamatnak a meghatározó mozzanatait, személyes és történelmi-társadalmi összefüggéseit. Az első regényedet tehát nem lebecsülendő irodalom- kritikai, lapszerkesztői és közírói tevékenység előzte meg. A kérdésem: mi volt még ennek is előtte?

— A mű előtörténete, illetve az az emberi-írói felkészülés, ami ezt megelőzte, benne van a könyveimben. A magam részéről nagyképűségnek tartom az „írói gyermekkor” részletezését. Egy kis kitérő: a diploma megszerzése után a főiskolán maradtam tanársegédként. Irodalomelméletet tanítottam, esztétikát; zöld füllel, kezdőként. És nyilván fontoskodón. Valahányszor erre gondolok, restelkedem. Ma azt tartom, hogy lehetetlen az Írás, az irásművészet elméletét tanítani és magyarázni az írás konkrét tapasztalata nélkül. Ahhoz, hogy az ember elméleti következtetéseket vonhasson le, ahhoz, hogy általánosíthasson, előbb meg kell járnia az írás mennyét és poklát.

Az Irodalmi Szemle nemrégen fejezett be egy sorozatot Első közlésem címmel. Én is gondolkodtam azon, hogy megírom, felmutatom az első képet. Meggondoltam. Tudom, az emlékezés csábító, különösen ha egy irodalmi lap közönsége előtt történik. De hát kit érdekel az én írói gügyögésem. Most, irodalmunk fejlődő szakaszában miért fontos ez? A megjelent „első közléseket” olvasva az volt a benyomásom, hogy gyermekkori képeinket rakosgatjuk udvariasan mosolygó emberek elé. Meggyőződésem, hogy irodalmunk mai fejlődési szakasza nem a korai memoárokat szükségeli. A személyiség útja; kibontakozása lehet példa, lehet tanulság, lehet történeti-irodalomtörténeti elem. Jellemezheti, teljesebbé teheti a korképet. Igen. A mi esetünkben — irodalmunk súlyához képest — mégis idő előttinek éreztem ezt a mozdulatot. A korai kis memoárok egyféle nosztalgiát hordoznak, a vissza-visszanézés ellágyít, lelassít, a személyiség ön-felértékelésére csábit. S végső fokon irodalmunk súlyponti eltolódását hozza magával.

Azzal, amit mondasz, nem egészen értek egyet. S távol áll ugyan tőlem, hogy a folyóirat szerkesztőjeként a bizonyítványunkat magyarázzam, úgy sejtem mégis, hogy félreértetted a szerkesztői elgondolást. A sorozat elé írt bevezető jegyzet, véleményem sze