Irodalmi Szemle, 1979

1979/1 - Moyzes Ilona: A barokk tükör (novella]

Hárman érkeztek. Olga, a bátyja, Tihamér, aki tavaly jutott özvegységre és Laura, az új feleségjelölt.

— Tizenhét éve lakik itt az anyósom. Az apósom halála után telepítették ki a kastélyból. Látod ezt a tükröt? Jól nézd meg. Az apósom a halottas ágyán nekem ajándékozta, de mind ez ideig nem jutott el hozzám. Az anyósom úgy vigyázza, mint a szeme fényét — magyarázta Olga jövendő sógornőjének, Laurának. Mondd, kérlek, érted te ezt? El tudsz ilyet képzelni, Laura?

Laura mindent el tudott képzelni, sokat megélt már. Fürkészőn nézett Olgára, egy megértő félmosolyt küldött feléje, de nem felelt, kérdezett:

— Az anyósod hol van?

— A lányánál. Sokszor ott van.

A szobában, ahová Olga bevezette őket, két terebélyes ágy állott. Az egyik a szoba jobb, a másik a bal sarkában. Az ágyakon kívül, az aj'tóval szemben egy dupla pamlag, mellette a sublót, amelyiken több ezüstnemű között ott pompázott a sokat emlegetett barokk tükör. Hatalmas ruhásszekrény, egy asztal, s néhány szék egészítette ki a nagy szoba berendezését.

— Itt töltjük az éjszakát. Laura, neked a pamlagon ágyazok. Jó kényelmes, mi Tihamérral maradunk az ágyak mellett, de először hozok egy kis vizet, ha ugyan akad a faluban ilyen szárazság után — folytattía Olga. Fogta a vödröt s elment. Laura Tihamérral kettesben maradt a nagy szobában.

— Gyere csak ide, Laura, kieszeltem valamit — szólította Tihamér a sublóthoz. Nézd ezt a tálcát.

— Mit eszeltéi ki? — kérdezte Laura a férfit.

— Elviszem a tálcát, hadd üsse meg a guta az öreget. Otthon odaadom Olgának, vagy . . .

— Vagy? ... — húzta följebb Laura a szemöldökét.

— Majd eldől a sorsa — felelte Tihamér.

Laura furcsállotta Tihamér kezdeményezését, bár máskor is megesett már, hogy hasonló meglepetésben részesítette.

— Nézd, ez a ti dolgotok, én mégis úgy vélem, hogy Sanyi öccsének is jár valami.

— Ugyan, úgysem kerül oda. Az öregasszony mindent a lányának ad.

— Te tudod — felelt Laura, s jobban megnézte a gazdagon gravírozott tálcát. Középen a családi címer, alatta egy évszám: 1717. — Szép munka — jegyezte meg csendesen.

— Gyere segíts, rejtsük el. Beteszem a hátizsákomba — szólt a férjjelölt, s kifutott az udvarra, fölnyitotta a kocsi farát, kibontotta a hátizsákot és egy használt törülközőbe csavarta, amit Katiéktól hoztak el véletlenül, s majd otthonról kell visszaküldeniük.

A szomszédból egy középkorú asszony kitűnő tejfeles bablevest hozott vacsorára. Az asszony apja hajdan béres volt az uraságnál, és a férje, Andris meg együtt játszott a két úrfival. Andris ma a földművesszövetkezet elnöke, de a két hajdani „úrfit“ éppen úgy szereti, mint gyerekkorában. Sanyihoz szoros barátság fűzi. Valahányszor leruccan Sanyi a szülőfalujába, együtt va- dászgatnak a volt nagybirtok erdeiben fácánra, vaddisznóra, őzbakra. Persze titokban.

Olga megneszelte a tálca eltűnését. Tihamér ártatlan arcot vágott, Laura kényelmetlenül érezte magát, de ő is hallgatott. Csakhogy Olga mást is keresett. Egy kulcsot. Annak a ládának a kulcsát, amelyik a padláson lévő ezüstöt őrizte, a karos gyertyatartókkal meg Isten tudja mivel. Azt a zsákocskát is meg akarta találni, amiben az anyósa különböző korok öreg pénzdarabjait tartotta. Ennek a lakásban kellett volna lennie, és Olga őket is felkérte, segítsenek keresni. Tűvé tettek mindent, nem találtak semmit. Egészen belefáradtak.

Utána felmentek a padlásra. Olga egy csomó kulcsot szedett össze a lakásban és sorra próbálta valamennyit. De a kulcsok egyike sem nyitotta föl a lakatot, bár a két zár magától is fölpaittant. Laurának jutott a világítás tisztje. Ű tartotta a ménykű nagy villanylámpát.

Még vagy kétszer lementek, megint végigkutattak mindent, de több kulcs nem akadt, pedig a kamrát és a konyhát is átpásztázták.