Irodalmi Szemle, 1979

1979/1 - Moyzes Ilona: A barokk tükör (novella]

Moyzes Ilona A BAROKK TÜKÖR

Kora tavaszi köd ülte meg a falut s a környező szántókat. A dombon a néhai nagybirtokos kastélyának ablakai három teljes héten át sárga fénnyel szőtték be a télvégi éjszakákat. Bent, a fáradt fényű szobában egy öregember feküdt hatalmas ágyon, dúsan tömött dunnáiba egészen beleveszve.

— Az öregúr halálán van — suttogták a falubéliek, és sajnálták, mert jó ember volt.

Az ágy melletti karosszékben egy nő gubbasztott. Jól megtermett nőszemély volt, ha felemelkedett ülőhelyéből, hogy beadja a betegnek az orvosságot, recsegett alatta a padló.

A szobában csend és homály honolt. A kandallóban már ellobbant a láng, csak az üszkös fahasáb parazsa és a petróleumlámpa sárga fénye pislogott.

Többé nincs szükség a kandalló melegítő tüzére, a lámpafényre sem. Az öregúr szelíden sóhajtott s kihunyt benne az élet. A nő föléje hajolt; nem hallotta a pihegését, a pulzusa sem vert. Széles dagadt ujjaival lezárta a halott szemét s miközben visszaereszkedett a székébe, titokzatos vigyor ült ki az arcára.

Jó félórát ülhetett így, amikor nagyot roppant a ruhásszekrény. A nő felugrott, ijedten kapott a szívéhez, s éles jajt hallatott. — Most szállhatott el belőle a lélek — gondolta, s remegő térddel indult az ajtó felé. A harmadik szobában egy öblös fotel mélyén az anyósa szunyókált. Az ajtónyílásra fölriadt s az ölében fekvő könyv a földre csúszott.

— Mi... mi az? Történt valami? — hebegte ijedten. Még nem tért egészen magához. A nő tétova léptekkel ropogtatta a padlót, majd miután megállt az anyós előtt, mereven a szemébe nézett.

Apa... apuka... meghalt, — akarta mondani, de hogy, hogy nem, más jött ki az ajkára. — Apuka nekem adta a barokk tükröt — buggyan ki belőle, s már nem lehetett visszaszívni. Az utóbbi időben a tükör varázsában élt, nem csoda hát, hogy akaratlanul is ezzel kezdte, mintha számára apósa halálával törvénybe iktatódott volna annak birtoklása.

— Mit? Hogy hogyan? — csattant fel az öregasszony hitetlenkedő hangja.

— A barokk tükröt? Nem megmondtam, hogy az a Zsuzsáé? Hallatlan. ..

— De anyuka, azt akartam mondani...

— Lárifári, ne mondjál te nekem semmit — torkolta le menyét. — Még hogy a barokk tükröt. Egyáltalában... hogy lehet egy nagy beteget ilyesmivel molesztálni — dohogta és átdübörgött férje hálószobájába.

— László kérlek, mi van azzal a tükörrel? Nem megmondtam, hogy ... Bocsáss meg, alszol?

Egy pillanatra megtorpant.

— László — szólt most már halkabban, de mivel nem jött válasz, az ágyhoz futott. A férfi kezének hűvös érintése megrémítette.

— Jóságos isten. Meghalt — sikoltotta és az ágy mellé roskadt. A menye vizet hozott. Ivott egy kortyot.

— Gyorsan Marit! Hozza fel a halottmosót a faluból, míg nem késő.

Olga eltűnt a folyosóra nyíló ajtóban. Nemsokára az öreg cseléd, Mari óbé- „gatását lehetett hallani lentről a konyhából. Aztán ajtócsapódások, és újra csönd; majd Olga visszatérő léptei hangzottak a lépcsőkön. Az anyós szálfa