Irodalmi Szemle, 1979

1979/5 - Carlo Castellaneta: Karácsonyi kirándulás (novella)

— Igen — mosolygok. — Csak enni fogunk fölkelni.

— Nem, még enni sem.

Látom az ablakban visszatükröződő arcomat: a pattanás, melyet ma reggel fedeztem- föl, kilátszik a szemhéjfesték alól; Franciaországban majd megvehetném a legdrágább készítményeket is, ez lesz az egyedüli, amit vásárolni fogunk, ha ő mondja, akkor igazán úgy érzem, hogy szép vagyok, mint először, amikor elmentem vele motorozni, azután a szülei ágyában csináltuk, egy olyan érzés hatására, mely egyik percről a másikra jött, szép vagy, mondta az ajtóban, és én kis híján elsírtam magam örömömben.

— Zárjátok már el azt a rádiót!

Olyan határozottan monta ezt, hogy Santini doktor menten megfordult, és jól megnézett bennünket. No jó, el fognak bocsátani. Mindjárt megmondom, mi fontos nekem. Nem is akarok karriert csinálni, mint ti valahányan. Mind nevettek a viccein, talpnya- lök, mert azok vagytok.

— Kérsz csokit?

Int, hogy nem kér, duzzogva a vállára dobja a sálat. Az út most szélesen kanyarog a magas hófalak között, mely a kőkorlátot is beborítja. Amikor így elsötétül az arca, mindig azt mondom neki, Sheridan főhadnagy, hogy felvidítsam, de lassanként rájövök, hogy szeret szigorúnak látszani. Zordan néz és nem beszél, mintha kevéssé kellemes gondolatok rajzanának a fejében.

— Tetszik az a szőke lány?

— Miért?

— Már egy órája csak őt bámulod.

— Megbolondultál?

— Kedves lány, csak egy kicsit buta. A tutajosok részlegén dolgozik. Ha akarod, bemutatlak neki.

— Hagyd abba, Orietta.

Ha nem mutatja is, örül neki, hogy féltékeny vagyok. Azt hiszem, nagyon elkényeztetem. Néha olyan, mint egy kisfiú, gyengédséget ébreszt bennem, ha mégoly elszánt férfinak mutatja is magát.

— Jó kössünk békét.

Szájába dugtam a csokoládémat. Cesenában leállított autók sorakoztak az út szélén, hajlongó férfiak rakták fel a láncot a kerekekre, körös-körül minden fehéren ragyog, mintha ünnep volna, egy faluból ide hallatszik a déli harangszó, végre elzárták a rádiót, az ablakon elképesztően tiszta illatos levegő árad befelé.

— Már majdnem ott vagyunk — sóhajtom.

Ha más nem, külföldön legalább nem botlunk folyton az újságokba, és az anyám se fog elérni telefonon. Szóval mire hazaérek, már a temetés is megment. Jobban nem is történhetett volna.

A nap olyan erősen tűzött, hogy behúztuk az ablakfüggönyt. így csak a társaság kiáltozásából tudtuk meg, hogy Claviérébe érkeztünk. Sőt az ablak melege álomba ringatott, pedig már a házak között haladtunk, a kékségben egy trikolór lengedezett, s látszott a határsorompó mélyen a tájban.

— Az összes útlevél a könyvelőnél .van — magyarázza Poletti, a csoport vezetője.

Más buszok is állnak előttünk a vámvizsgálatra várva.

— Mindenki maradjon a helyén, kérem!

Engedelmesen a helyünkön kell maradnunk, mintha kisiskolások lennénk. Átadják a rendőrnek a résztvevők előkészített névsorát, a szokásos formaság, de amikor a Poletti újra megjelenik, egy rendőrőrmester jön vele, s az én nevemet kiáltja.

— Itt vagyok.

Azután Giannit szólítják, váratlan csend körülöttünk.

— Szíveskedjenek velem jönni.

— Mit akar — kérdezi ingerülten Gianni.

Rápislantok, biztosan egy okmánybélyeg hiányzik az útlevélről, próbáljuk meg nem elárulni magunkat egy ilyen semmiséggel.

— Igazoltatás — mondja a rendőrőrmester. — Fáradjanak az irodába.

A kollégák meglepett pillantásaitól kísérve kiszállunk.

— Siessetek — mondja Poletti.

Kilépve a hóra megfogtuk egymás kezét. Két rendőr kísért bennünket. A határon az