Irodalmi Szemle, 1979

1979/5 - Carlo Castellaneta: Karácsonyi kirándulás (novella)

Carlo Castellaneta

KARÁCSONYI KIRÁNDULÁS

A téli nap halvány, mégis kápráztató ragyogása, a buszülések karfáján meg-meg csillanó fény, a hegyek közé futó autópálya, a csodálatos nap, minden éppen úgy volt, ahogyan Poletti mondta az utazási irodában. Giannit néztem, aki az ülés támlájának dőlve bóbiskolt. Most kinyitotta a szemét, és egymásra mosolyogtunk.

— Mennyit beszélnek — mormolta.

— Aludj, van idő.

Mielőtt újra lehunyná napfény sebezte szemét, keze megkeresi az enyémet, aztán elengedi magát, hagyja, hogy a busz rázódása elringassa, gyönyörű lenne így menni előre, behunyt szemmel, kézenfogva napokon, heteken át, az autóbusz nem állna meg soha, egyre csak nézni a tájat a maga kegyetlen szépségében s a mind jobban közeledő, mind fehérebb és káprázatosabb havasok fölötti képeslapkék eget.

— Orietta — suttogja, majd kis szünet után hozzáteszi: — Csao.

— Csao.

Ujjaink szorosan összefonódnak. Én is hátratámasztom a fejem, szeretem a szemhéjam alatti félhomályt, akárcsak télen a vidékünkre leszálló ködöt, melegebbnek, barátságosabbnak érzem, mint ezt a könyörtelen, mindenüvé beférkőző napfényt, talán még a Gianni lába alatt levő bőrtáskába is belebújna és kifecsegné, mi van benne, mi rejtőzik a síruha alatt, ha elgondolom, hogy egy hónappal ezelőtt még nem is álmodtunk erről, az alkalom véletlenül adódott a karácsonyi kirándulás szervezésekor; egy hófehér hét Franciaországban, bár örök életemben utáltam a szervezett kirándulásokat, főleg az üzemieket, amiknek árát levonják a fizetésből, de szerencsére ezután már nem lesz erre szükségünk.

— Hé, tegyétek föl Santinl doktor lemezét!

Elképzelhetetlen, hogy Marietta ne hozta volna el a lemezjátszóját, mindig hajlandó a főnök kedvében járni. Azt is tudom, hogy végződik majd az egész egy óra múlva: a hegylakók kórusával és azzal, hogy megkérdezik, Orietta, miért nem énekelsz, mikor olyan szép hangod van; gyűlölöm őket egytől egyig, felparókázott feleségeikkel és jó- ravaló vőlegényeikkel, új mosógépükkel és rangkórságukkal együtt.

— Gianni?

— Igen.

— Alszol?

— Nem. Szerelmeskedni szeretnék.

— Én is.

Szeretni egymást, és ugyanabban a percben ugyanarra gondolni: a szállodai szobára, amely Briangonban vár ránk, ez lesz az első éjszaka, amikor együtt fogunk aludni, volt is elég gondom, míg meggyőztem őket, hogy ugyanazt a szobát jegyezzék elő kettőnknek, hisz még nem töltötem be a tizennyolcat, a személyzeti osztályon dolgozó lányok sandán méregettek bennünket, de én fütyültem rájuk, segített elfelejteni a többi gondomat; ha arra gondoltam, bár nem hiszem, hogy szenvedett, mindösze harminc másodpercig tartott az egész.

— Olyan szobát szeretnék, ahol az ágyból látni a hegyeket — mondja Gianni, de nem nyitja ki a szemét.

— Ne aggódj, ha nem ilyet adnak, azonnal átköltözünk egy másik szállodába.

Egyetértésünk megpecsételéseképpen megcsókol és hozzáteszi:

— Azt beszélik, hogy Franciaországban könnyebb munkát kapni.