Irodalmi Szemle, 1979
1979/1 - Ardamlca Ferenc: Gyertyák (novella)
— Ügy sem merte volna megsimogatni — jegyezte meg a kisfiú nagybölcsen. így volt. Fölmentek a parton. Az asszonynak mindössze egy halottja volt a temetőben. Az ő sírja esett előbb útba, ezzel kezdték. Az asszony átrendezte nevelőapja sírján a virágokat. A férfi a gyerekekkel közösen meggyújtott néhány gyertyát. Nem maradnak sokáig. A gyerekek észrevették a sógor közeledtét. (A sógorral nem beszéltek.J A férfi halottjai következtek. Barát, egy-két ismerős, távolabbi rokon. Azután, a közös családi sírkert. Benne fiatalon elhunyt apja, alig egyéves húga, anyai nagyszülei. S még egy virágborította sír. Az elsőszülött fiúé. Hatéves korában halt meg. Megváltás volt számára a halál. S most már be merték vallani, nekik is. Hat évig nézni a mozdulatlanul heverő élőhalottat, tehetetlenül! A férfinak megcsikordult a foga! Pedig makkegészséges lehetett volna. Ha császármetszéssel segítik a világra. Megmondták a fővárosi klinikán. S a többi orvos is azt állította. Ebben az egyben mindnyájan megegyeztek. Meg abban, hogy nem tudnak rajta segíteni. Akkor kellett volna, amikor a világra kéredzkedett! Akkor... Az asszony válla hamarosan megrándult. Sírt. Most nem, nem tudott odamenni hozzá, nem tudta átölelni. Sőt, volt egy pillanat, amikor gyűlölte, miért nem bírta megszülni őt. A két gyereket nézte, gyújtogatták a gyertyákat, keresztül-kasul nyulkálva az apró lángok fölött, csak lángba ne boruljon rajtuk a műszálas bunda! Nekünk ez bánat, nekik szórakozás. Nem értik... De így van rendjén. Ne is tudják meg soha, mekkora fájdalommal jár egy szülőnek eltemetni a saját gyerekét! — Mit gondoltok, miért gyújtottunk gyertyát? — kérdezte tőlük. A kislány felelt: — Azért, hogy öcsike jobban lásson és el ne tévedjen odalent. Az asszony magához húzta a kislányt. Még sokáig sírt. Azután visszaakasztották a sírkert láncát, hogy elindulnak hazafelé. De a gyerekeknek eszük ágába sem volt hazamenni. Majdnem elpityeredtek, különösen a kislány, aki legszívesebben minden sírnál meggyújtott volna néhány gyertyát. Az asszony a gyertyalobogásnál már a vacsorakészitésre, az esti fürdetésre gondolt, sürgette őket. Közben teljesen besötétedett, csak a temető úszott nappali fényben, s a fiúcska minduntalan azzal dicsekedett, hogy lám, este van, s ő mégsem fél a temetőben. Egy „úgyis kell a levegő a gyerekeknek“-kel elhatározták, hogy kerülő sétát tesznek. Az új halottasház körül kialakuló új temetőben egyszer csak az asszony megfogta a férfi karját: — Odanézz ... A főorvos sírja ... Már rendbehozatta az özvegye. A férfi meglepődve bámult, nem tudta, hogy ide, a díszsírhelyek egyikébe temették. — Elég korán ... Nem fog még beszakadni? — Ugyan! Jól meg van az csinálva. Mély alap, vascsövek. Volt ott pénz elég! A férfi nézte a hivalkodó síremléket. Igen, pénze bőven maradhatott. Vastag, hófehér márvány, aranyozott felirat. Mint a hófehér lelkű, ártatlan kis- lánykánknak szokás. Pedig a főorvos... Hófehér lélekkel nem lehet összeszedni annyi pénzt. Bezzeg az ő fiuknak alig tellett egyszerű sírkeretre, vékonyka, fekete márványlapra. — Mikor történt? — kérdezte a férfi, pedig pontosan tudta, épp úgy, mint a felesége. — Januárban ... Január vége felé. Akkoriban nagy port vert fel az eset. Jobban mondva nem is annyira a tragikus autóbaleset — az csak betetőzése volt egy feltartóztathatatlanul elinduló lavinának —, hanem az előzményei. A férfi még jóformán gyerek volt, amikor a főorvos (már akkor mindenki így hívta) a városba került. Kitűnő nőorvos hírében állt, szakértelméről legen
