Irodalmi Szemle, 1979

1979/4 - Mács József: A vesztes III. (kisregény)

Mikor ezt az egyetlen dolgát elintézte, felszaladt hozzánk a folyosóra, és elnézésünket kérte a várakozásért. A kiszámíthatatlan időjárásra hivatkozott. Amilyen gyorsan derül, ugyanolyan gyorsan borul. Ami megszárad, jó tető alatt tudni. Aztán rajtam állt meg a tekintete.

— No hát megjött a fiunk, itt van. Szép nagyra nőtt — mondta olyan hangosan, hogy az ura is hallja, és megölelt, megcsókolt. — Szervusz, isten hozott. Érezd magad úgy nálunk, mint otthon — mondta anyámra emlékeztető ragaszkodással.

— Köszönöm szépen — makogtam zavartan, és közelebb húzódtam apámhoz, aki már elviselte az élet nehezét és elszenvedte a háborús vereség csapásait.

Az én büntetésem tulajdonképpen most kezdődik. Mindjárt azzal, hogy nem tudom, hogyan viselkedjem a folyosón. Kedvesnek, ragaszkodónak kellene lennem apám barátaihoz, a jóakaróimat kellene látnom bennük, de nincs hangom, elveszett, hiába próbálom, hiába hunyorog rám apám biztatóan. Egyszerűen képtelen vagyok jó pofát vágni hozzá. Mert folyton az jár az eszemben, hogy nemsokára felpattan a biciklijére, és itthagy a kedves és mégis idegen emberek között, ahol konyhának, ágynak, padlónak, mindennek más a szaga, és az anyám simogató kezét sem pótolja majd semmi.

— No, jöjjenek már beljebb, ne álljunk a folyosón — tessékelt volna be Koszto- lánszkyné asszony a konyhába, de apám megmakacsolta magát.

— Megvárjuk Kosztolánszky urat — mondta, és az istállóra nézett.

A gazda éppen akkor jött ki az ólból. Láthatóan örült nekünk. Jókedvű volt. Napbarnított arcából kifehérlett a szép, egészséges fogsora.

— Isten hozta a vendégeket — eresztette előre a hangját, és változatlanul tovább mosolygott.

— Köszönjük szépen — mondta apám helyettem is, és csak úgy szokásból még megkérdezte: — Jó volt a sarjú?

— Jobb lett volna, ha több eső esik. De így is megjárja — szaladt fel a lépcsőn, és a mosolyával továbbra sem fukarkodva leparolázott velünk. — No, meghozta a fiunkat? — veregette meg a vállam, de nem tőlem várta a választ.

— Elhoztam, itt van — mondta dicsekedve, mintha nagy dolgot csinált volna.

— Derék fiú — nézett meg jobban. — Kár lenne érte. No de majd nálunk megtanul szlovákul. Én is megtanultam magyarul — állt meg rajtam ismét a tekintete, mintha mérlegelte volna, hogy a fejemben elfér-e annyi szlovák szó, amennyi a továbbtanulássomhoz kell.

— Nem tanulok meg, ha magyarul tetszik velem beszélni — jegyeztem meg olyan alázatosan, hogy nem ismertem a hangomra. Mintha koldussá változtam volna. Apámnak is bántotta a fülét. Furcsán pislantott rám.

— Nem lesz ez így. Ez az első nap kivétel. Meg hiába is mondanám másképp, nem értenéd. Édesapád se értené. Igaz, mester úr? — fordult apámhoz, és az arcán továbbra is ott virított a mosoly.

— Igaz, persze, minek tagadjam — bizonygatta. — Az én szüleim szegények voltak. Korán kenyérkereső lettem. Nem mehettem szlovák szóra. Csak akik tehették, azok cserélgették a gyerekeiket. Meg az igazsághoz tartozik az is, hogy az én apámnak nem volt olyan szlovák jóakarója, mint nekem — mondta ki ő is az alázkodó szavakat, amin megint én lepődtem meg.

— Ugyan, semmi az egész, mester úr — hárította el szerényen Kosztolánszky úr a dicséretet. Zavarba is jött. Felesége mentette ki a furcsa helyzetből.

— No, jöjjenek be. Ondris, ültesd asztalhoz a vendégeket. Mindjárt terítek!

Korábbi helyünkre húzódtunk. A gazda velünk szemben foglalt helyet. Siltes sapkáját az ágyra dobta, és kényelmesen feltűrte az inge ujját. Csak azután könyökölt az asztalra. Az arcán még mindig nem hervadt el a mosoly. Okosságot és melegséget sugárzott a szeme.

Beszélgettek, és rólam szó sem esett sokáig. A háború izgalmasabb eseményeit idézték fel. Kik mentek el, kik maradtak ott, milyenek voltak a németek, milyenek az oroszok, hogyan lett apám sztaroszta, később meg hogyan nem lett az, mi történt Tűzhegyen, amikor kitört a felkelés, hányan vonultak hadba s hány árvája maradt az ellenállásnak. Csak a véletlenen múlt, hogy Kosztolánszky András is nem harapott íübe.