Irodalmi Szemle, 1979

1979/4 - Mács József: A vesztes III. (kisregény)

Mács József

A VESZTES - III.

— No gyerünk! — szólított apám, és ráült a biciklire.

Engedelmesen követtem. Hamar lesuhantunk a dombról, és a falu kellős közepén találtuk magunkat. Mintha felbillent volna. Egyik széle fent, a másik lent. A templom meg középen, tornya magasan a házak fölött.

— Megérkeztünk — mondta, és körüljártatta a tekintetét a falun.

A házak farkasszemet néztek egymással. Egy-egy kerítés, ház előtt emberek bámészkodtak a pádon. Unták az eseménytelen vasárnapot. A templom körül gyerekek ker- getőztek, következő napi iskolatársaim. A porban kacsák, libák, tyúkok fürödtek, tollászkodtak.

— Másnak képzeltem el Tűzhegyet — jelentettem ki, miután már szemügyre vettem.

— Milyennek? — pislantott rám furcsán. Nem tetszett a megjegyzésem. Ahogy állt a bicikli mellett, bakancsban, lábszárvédőben, bársonykabátban, és az elmaradhatatlan siltes sapkában, úgy nézett ki, mint az encsem-bencsemeikkel házaló kereskedők.

— Kemencéből kivett kenyérnek, amelynek még sokáig érezni a melegét — mondtam elég sokára. — Nem is tudom, miért éppen kenyérnek képzeltem el. Talán a neve miatt. Sőt egész biztosan a neve miatt — állítottam egyre határozottabban, és ő ál- mélkodva figyelt, kíváncsian várta, mit okoskodok még ki? Mivel azonban folytatni nem tudtam, amibe belekezdtem, csupán annyit mondott:

— No ha kenyérnek képzelted el, most megkóstolhatod — erőltetett mosolyt először az arcára, mióta kitettük a lábunkat otthonról, és tolta maga mellett a biciklit.

Nem szóltam rá semmit, mert az alkalom sem volt megfelelő. Szomszédoltak az emberek, meg átmentek az úton, meg benyitottak a kocsmába, amely szintén a falu közepén nyújtózkodott, közel a kereszteződéshez. A férfiak majdnem kivétel nélkül csizmában, csizmanadrágban, fehér ingben, az asszonyok meg térdig vagy bokáig érő sötétkék szoknyában, puffos újjú, csipkés fehér blúzban.

Nem kis meglepetésemre ismerősként köszöntötték apámat. És magyarul szóltak hozzá, mintha nem is Tűzhegyen, hanem Tanyáson vagy Orfalván jártunk volna. Igaz, a kiejtésük idegenül hangzott, s itt-ott a ragozásba is hiba csúszott. De a jó szándék és a szavukból áradó melegség volt az előbbrevaló.

„Hogy van, mester úr?” — kérdezte egy asszony.

„Régen nem járt nálunk” — állapította meg a másik.

„Mi újság maguknál?” — érdeklődte meg egy férfi.

„No, hozza a fiút? Jó helye lesz Ondriséknál!” — mondta valaki, aki tudott az érkezésemről.

Ámulatba ejtettek a megjegyzéseikkel. De legfőképpen azzal, hogy magyarul beszéltek hozzánk. Ogy ijesztgettem magam, amikor elkövetkeztek számomra a készülődés nehéz órái, hogy jövök a szlovákok közé megnémulni. Most meg mintha a fülem mondott volna csődöt, vagy igazodott volna a kínos helyzethez, és a hallójáratokon magyarul továbbítaná a szlovákul elhangzott szavakat.

— Ügy beszélnek itt is, ahogy mi — mondtam apámnak, és ha nem állnak kint any- nyian, talán meg is rázom a fülem. Jól hallok? Vagy megsüketültem?

— Jól hallasz, persze, nem vagy süket — nyugtatott meg.

— Magyar szóra kényszerültek ők is? — vettem elő a csípős nyelvemet.